2011.01.10. 23:51
Sturm und Drang a kistornaterem tükrében
Van egy számomra nagyon kedves régi fénykép, a rövid XX. század közepéről, melyen a kistornateremben az akkori szépreményű fiakat svéd (vagy német) tornára oktatják a csodálatos famennyezet égisze alatt.
Egyszer egy öreg öregdiákunkat kalauzoltam itt, aki az USA-ból jött vissza családjával, és nosztalgiázva nézte az öreg nyújtót (horizontal bar), amin valaha még ő maga is küzdött önnön ifjúi lendületével és a gravitációval.
A harmadik hely szelleme- élményem (leszámítva Ildi néni tornakörein való több éves aktív és szintén ifjúkori részvételemet) a Treuga Dei koncert volt napos-ködös, januári-tavaszi estén.
Mikor ma töriórán Annasára megkérdezte, mi a véleményem erről, azt válaszoltam: megható volt, mókás, bíztató. Negyedikként odabiggyeszthetném: irigylésre méltó. Egyrészt azért, mert mindig irigylem azokat, akik a színpadon állva hatnak rám, mint nézőre, másrészt azért, mert kamasz koromban jómagam fele ilyen tehetséges – ha – voltam a színpadon. Más szempontból nézve pedig irigyelhetett minket mindenki, aki kimaradt abból, ami közösségi-emberi-lelki értelemben bennünk és köztünk lezajlott. Ez azt jelenti, hogy átélői lettünk egy, a mai világ létbe vetettjei helyzetét tekintve ritka produkciónak, aminek hiányosságait felsorolni nemcsak sportszerűtlen, de egyszerű is: a megfelelő rutin hiánya (ez adta bájának javát) és pont. Nyilván ezen – azaz a színpadi fegyelem területén – ildomos lesz változtatni, ha tovább akarnak lépni…
Akkor mitől volt mégis nagyszerű minden? Minden. Azért, mert szerintem bármilyen színpadi jelenség nagyszerűségének titka két feltétel: legyen magával ragadó és legyen a szó erkölcsi értelmében emberi. Úgy érzem, hogy egy egészséges lelkületű pedagógus legnagyobb sikerélménye az, ha diákjai már tanári közreműködés és útmutatás nélkül is alkotnak, értéket teremtenek. Ez… manapság… nem divat. Még jó, hogy nem követi mindenki a divatot! Az már önmagában is nagy szó, hogy saját szerzeményeiket adják elő és a szövegek valamit mondóak. A dalokhoz fűződő magyarázó szövegek pedig ad hoc jellegük ellenére is intellektuálisak (Istenem, megérhettem, hogy nem nekem kell papolnom a jó öreg Immanuel Kant „erkölcsi törvényéről és csillagos egéről”!), és manapság egyáltalán nem megszokott módon felvállalják iskolánkhoz való személyes és bensőséges kötődésüket. Mi – végzősök és osztályfőnökeik – egyébként is nehezen szabadulunk (jobban mondva nem is akartunk szabadulni) a szalagavató műsor felett érzett nosztalgiánktól, ahonnan jó pár szám és a lelkület is ismerős volt. Így nem is ezekre az érzelmekre, hanem a „közönség” reakciójára hagyatkoztam. Vannak pillanatok az életemben, amikor kifejezetten büszke vagyok arra, hogy refis vagyok, s amikor végignéztem a hallgatóságon és kulturáltan-természetesen viselkedő és örülő, Kantra, gondolatokra, emberi vívódásokra és emberi hangvételű együttlétre nyitott és fogékony, tiszta tekintetű gyerekeket láttam, akkor már éreztem, hogy ennek az estének az emlékétől nem csak a következő huszonnégy óra idejére nem akarok majd megszabadulni. Mindehhez képest csak girland volt a tortán, hogy a srácok egy-két jól kiszámított színpadi jelenettel és jól megírt számmal szinte áhítatosra tudtak formálni néhány pillanatot. Ilyen helyzetekben villan át az is az agyamon, hogy mennyire jelenvaló és megélhető állapot a Refiben az, amikor az informális kötődések szálai úgy tündökölnek, mint amikor a megfelelő szögbe fordulva (a fény felé…) meglátunk egy pókhálót. Jó tudni, hogy igenis létezik egy létforma a tanár-diák kapcsolatban, aminek semmi köze ahhoz, hogy ki kicsoda, honnan jött, mennyi esze, pénze, tekintélye, leélt éve, satöbbije van, mert csak az számít, hogy emberi közegben érezheti magát a másik emberrel. Azzal is, aki a színpadon van és azzal is, aki lent érez a tornaszerek mókás koncerterem-kulisszái közt, a szőnyegen vagy mit tudom én hol gubbasztva vagy táncolgatva.Ez az életérzés: az igazán élni érdemes élet érzése. Az élet és a kisközösség tiszteletéé, az emberi-lelki dolgoké. Jó, hogy itt, nálunk meg lehet tapasztalni, hogy létezik, hogy maguknak a gyerekeknek és nekünk „tanerőknek”(Winu-idézet) is elemi szükséglete. Úgy tűnik, hogy a svéd (vagy német) torna szabályozott mozdulatainak ideje – akárhogy is fájlaljuk sokan – lejárt. Abban a korban, ahol a kamaszok minél hamarabb felnőttnek, a felnőttek minél tovább fiatalnak akarnak látszani, valahol összeérhetnek rendezésre váró közös dolgaink. Nem kevés a munka. A közös élmények pedig egészen biztosan csak segíthetnek…
Így gondolom.
torma
Szólj hozzá!
Címkék: torma treuga dei
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr302575601
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.