Aki Kaurismäki, Víctor Erice, Werner Herzog, Jim Jarmusch, Wim Wenders, Spike Lee, Kaige Chen szkeccsfilmjei az idő végtelen folyását sűrítik tíz perces szeletekbe, megmutatva mindazt, hogy mitől film a film. Ajánlónak Gró Lajos a Nyugat 1930. 13-as számában megjelent A hangos film művészeti jövője című cikkéből idéztem. A film január 13-án 19.00-tól (!!!) kerül vetítésre a Fiúinternátus Pinceklubjában. Hossza 88 perc, feliratos.

Ma már látjuk, hogy amilyen arányban tökéletesedett a hang visszaadásának a technikája, olyan arányban építette le a beszélő film a néma film tiszta vizualitását. Elsősorban a képet mint egyedüli kifejezőeszközt (mert hiszen most már a hang beszélt helyette), másodsorban a cselekmény kibontakozását, mozgását érzékeltető sűrű képváltozást. És ezzel megszüntette a film belső, filmszerű zeneiségét is, azt a sajátos melódiát, ami az idővel kapcsolatban a film ritmusában fejeződik ki. Abban a pillanatban, amikor a film megszólalt, a valóságtól független filmritmusnak le kellett lassudnia a hang valóságához, a ritmus így már nem a filmszerű víziók, hanem, a szavak ritmusa lett A hangos film éneke, zenéje: nem a film zenéje. Mindez csak adalék, a képpel együtthangzó illusztráció. Nem többlet, hanem csak technikailag jobban megoldott kíséret.

A művészi alkotások belső, anyagszerűségükből adódó zeneiségével ennek a zenének semmi kapcsolata nincsen. A gótika zeneisége pl. az épület stílusából, a térkitöltés megkomponálásából, a mondanivaló lendületéből csendül fel. A vers melódiája a szavak, a sorok, a gondolat és érzés ütemében van.

Ugyanígy a film zeneisége is egy belső törvényszerűségből, a képek változásából árad ki. Hogy ezt a zeneiséget a film a változással minél gazdagabbá tegye, hogy önmagát, mint filmet teljesebben kifejezhesse, részletezésre törekedett. A film, mint az oroszoké is, minél kisebb részekre bontotta a témát. Analizálta. És a kis részleteket kifejező képeknek a valóságtól független dinamikus egybeszerelésével, a montázzsal fokozta fel a film zeneiségét és ezzel a film művészi hatóerejét is. Pudovkin időben pontosan kiegyensúlyozott montázsépítése dalszerű érzeteket vált ki a nézőből. Viktor Turin nemrég bemutatott Turksib c. filmje, ami a turkesztán-szibériai vasútépítésről szól, a montázzsal a film kulturális mondanivalóit a munka zenei pathetizmusává fokozta. A kis részleteknek ez az összeépítése zenei törvényszerűségekből indul ki. A montázsban a fúga, a kontrapunkció, általában az orkesztrális zeneiség minden változata megvan. De képben és nem hangban. Mert a film elsősorban a szemhez szól.

A filmről bővebben magyarul és angolul.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.