2011. június 1-től 5-ig a szászországi Drezda adott otthont a 33. német evangélikus Kirchentag /egyházi napok/ rendezvénysorozatának, amelyen a Pápai Református Kollégium is részt vett 36 diákkal és 4 tanárral. Az 1949 óta kétévente megrendezett nagyformátumú, százezres tömeget vonzó protestáns találkozó közös gondolkodásra hívja az odalátogató keresztényeket arról, mi dolgunk a világon, milyen aktuális kihívásokra kell válaszolnunk az egyre szekularizálódó modern társadalomban, hol az egyén helye, milyen értékek mentén vezesse az ember az életét. Természetesen mindezt egy nagy fesztivál keretei között kell elképzelni, ahol zene, tánc, kiállítások, irodalmi és művészeti előadások, utcai performanszok, kötött és kötetlen beszélgetések, istentiszteletek, áhítatok és meditációs alkalmak várják az érdeklődőket.

Az idei Kirchentag jelmondatának Máté evangéliuma 6. rész 21. versét választotta Jézus hegyi beszédéből: „ Mert ahol a te kincsed, ott van a szíved is.”

Felkerekedtünk tehát a kincskereső utazásra, s mivel tudjuk jól, nem olyan kincsekre van szükségünk, amelyeket a rozsda és moly megemészthet, tolvajok kiáshatnak és ellophatnak, ezért a nyolcszáz kilométeres térbeli, ötnapos időbeli utazás mellett egyfajta belső utazásra is készültünk, tisztázandó, hol is van az én kincsem, min is csügg tehát az én szívem.  

Lehetetlen volt nem elgondolkodni ezeken a dolgokon, hiszen a városba érve mindenütt szembe találtuk magunkat ezzel a mondattal, rikító pink zászlókon, neonzöld sálakon, kitűzőkön, pólókon, plakátokon, sőt zoknikon olvastuk napjában ezerszer: „…da wird auch dein Herz sein.” Így, németül jövőidőben: ott lesz a szíved is.

Már az első este megragadott minket az a különös, szívet melengető hangulat, amely aztán végig velünk is maradt. Ott álltunk az Elba partján kezünkben egy szál gyertyával a százezres tömegben, hallgattuk az először egészen halk távoli énekszót, amely egyre hangosabbá vált, néztük a vízen úszó ezernyi apró mécsest, majd egy meleg tenor hangú lelkész esti áldást mondott, aztán a Miatyánk, együttes spontán éneklés, és lassan szétoszlottak az emberek. Sehol türelmetlenség, semmi hangoskodás, lökdösődés, hanem valami végtelen békesség. Jé, így is lehet?

Az öt nap programkínálata hihetetlenül gazdag volt, a bőség zavarával küzdöttünk, s mikor éjfélkor végre az egész napos jövés-menés, élmények után az egyik iskolában lévő szállásunkra megtértünk, és a napunkat végiggondoltuk, az volt az érzésünk, hogy sok mindenről lemaradtunk. Elsősorban –a nyelvi korlátaink miatt – a zenei illetve a látványra épülő programokat választottuk: voltunk gospel koncerten a stadionban, a Verdi Requiemet élveztük az Elba partján, hip-hopot az Altmarkt téren, Bach-kantátát énekeltünk a Lukas templomban, utcazenészeket vagy fúvószenét hallgattunk a város különböző pontjain. Minden nap részt vettünk vagy istentiszteleten vagy áhítaton, amelyek számunkra mind valami különlegességet is hordoztak: az áldozócsütörtöki istentisztelet a Rudolf-Harbig-Stadionban, vagy az esti áhítat a háborúban lebombázott, majd a rendszerváltás után újra felépített csodálatos Frauenkirchében, a záróistentisztelet az Elba partján mind a lelki kincsgyűjtés feledhetetlen alkalmait jelentette.

Drezda jelesre vizsgázott vendégszeretetből, szervezésből, vendéglátásból. Aki a kommunista idők Drezdájára emlékszik, s az elmúlt húsz évben nem járt erre, ámulattal csodálkozik rá a főnixmadárként újraéledő városra: gyönyörűen restaurált, újjáépített épületek, szép parkok, a régi és a modern harmonikus egysége határozza meg a városképet. No és a remek közlekedés, amelyet a Kirchentag résztvevői ingyen használhattak! A legtöbb érdeklődőt az újra felépített Frauenkirche vonzotta. A templom minden rendezvényére hosszú sorokban várakoztak az emberek, s aki nem sietett, előbb-utóbb be is jutott. Eljátszottunk a gondolattal, hogy elmegyünk a reggel 6 órakor kezdődő reggeli imára a templom kupolájába, de ezt végül a késői lefekvés miatt elvetettük. Már csak itthon láthattuk a you tube-on, hogy az 50-60 embert befogadni képes kupolában tízszer annyian szerették volna köszönteni a reggelt. Egyébként is megfigyelhető volt, hogy az igényes, színvonalas programokra, például a fedett helyen lévő komolyzenei hangversenyekre hihetetlenül sok ember szeretett volna bejutni, jellemzően inkább a negyvenen fölüli korosztály.

 De az is jólesett, hogy csak úgy üldögéltünk valamelyik tér padján vagy egy szobor talapzatának lépcsőjén, vagy a parkok árnyékos fái alatt élveztük a kora nyári pompás időt, néztük a zöldsálas embereket, és valamiféle összetartozás érzése uralkodott el a lelkünkben, az „aha”-érzés, igen, ők is keresztények, ők is azért vannak itt, amiért mi, nem vagyunk egyedül, akik úgy gondolkoznak a világról, az életről, halálról, Istenről, ahogy mi. Sokan vagyunk, és ez jó. Nem kell szégyenkeznünk, hiszen én is azt hiszem, amit te.

Az egészre a koronát azonban mégiscsak a vasárnapi záróistentisztelet tette fel. Reggel az egész városból mindenki egy irányba haladt, az Elba-parti helyszínre, ahol már egy órával a kezdés előtt egy tűt nem lehetett leejteni. Az istentiszteletnek, a liturgiának a fő vázát a Miatyánk mondatai alkották, a hatalmas gyülekezet a „Mennybéli felséges Isten” kezdetű általunk is jól ismert ének meghatározott versszakait hol a hatezer fős rézfúvószenekar kíséretével, hol jazz együttes, majd a híres fiúkórus, a Kreuzchor kíséretével énekelte. Ulrike Trautwein, Frankfurt am Main városából érkezett lelkésznő prédikációjának alapigéje a „ Jöjjön el a te országod” volt, amelyben többek között arról beszélt, Isten országát ne valahol messze, térben és időben távol keressük, hanem itt és most, közöttünk és magunkban. A liturgia megfelelő részénél az Augustus hídról legördült egy-egy hatalmas molimó az éppen aktuális mondattal az Úr imádságából. Az úrvacsoraosztásnál cserkészek hozták helyünkhöz a kenyeret és a bort. 

Szívünkben a felemelő élménnyel, a rézfúvósok hangjai mellett lassan eloszlott a 150 ezres tömeg, megkerestük a buszunkat, s a diákokkal már arról beszélgettünk, hogy két év múlva is el kellene mennünk Hamburgba, ahol a következő Kirchentag lesz. Hogy találtunk-e kincseket? Bizton mondhatjuk, igen. Hogy mit is és mennyit, azt mindenkinek magának kell majd számba vennie. Üres szívvel senki nem ment haza innen. Álljon itt néhány mondat a diákok gondolataiból:

„Drezda minden várakozásomat felülmúlta. Színes programokkal, precíz szervezéssel és nagy vendégszeretettel vártak minket. Sok élménnyel lettem gazdagabb, emellett a német nyelvet is gyakorolhattam. A megnyitó esti imádság pedig lenyűgöző volt.” /Benczik Roxána 12. oszt./

„Nekem a zenei rendezvények tetszettek a legjobban: a közös éneklések az afrikai gyülekezetek tagjaival, és a klasszikus zenei koncertek.” /Szücs Anikó 10. oszt./

„…olyan élményeket éltünk át, melyeket egész életünkben emlegetni fogunk. A legjobb volt, hogy itt az Isten, a művelődés és a szórakozás egyszerre tudott megvalósulni, és a német nyelvet is gyakoroltuk.” Cseke Evelin 11. oszt./

„Már az első nap csodaszép látvánnyal gazdagodtunk: az Elbán úsztatott gyertyák és a város fényei gyönyörű színpompában világítottak. Sok barátságot is kötöttünk.”/ Vincze Kata 11. oszt./

„Kiválóan éreztük magunkat!.... Itt aztán tudták, hogyan fogják meg a fiatalokat!... Ez a keresztény Woodstock felejthetetlen volt!” /Sárközi Gergely 12. oszt./

 

 

                                                                        Pálóczyné Zergi Klára

                                                                          gimn. tanár