papairefi 2011.10.10. 11:43

ILLUMInációk

A 2011-es Velencei Biennále összefoglaló címe ez a szellemes szójáték. Szerencsére majd minden nyelven működik: a megvilágosodások/ mámorok - illetve a nemzetek szó is benne van.
 
             A városban két hagyományos helyszíne van a kétévente megrendezett Biennálénak (1895 óta). Az egyik a Giardini, ami úgy néz ki, mint mondjuk a Margitsziget vagy a Városliget, tehát árnyas park, s az ösvények mentén állnak az egyes nemzetek pavilonjai, ahol is egy (vagy olykor több) művész képviseli az adott országot. A másik helyszín pedig az Arsenale, egy irdatlan méretű épületegyüttes, melyben valaha hajóépítő műhelyek, raktárak, gyárak voltak. Ennek megfelelően erős hangulatú hely: rusztikus, mondhatni lepukkant épülettömeg, vakolatlan vagy málló vakolatú vörös téglás falakkal, hihetetlen belmagassággal, többnyire sötét, hatalmas termekkel.
 
            A nemzetközi zsűri a legjobb nemzeti részvételért járó díjat az idén a német pavilonnak ítélte, a legjobb művésznek járó Arany Oroszlánt pedig az amerikai Christian Marclay kapta, The Clock című filmjével.(Megjegyzem, hogy az előző Biennálén, 2009-ben is a németek és az amerikaiak kapták a fődíjat, csak akkor fordítva: a legjobb nemzeti részvételért az amerikaiak, és a legjobb műért a németek.)
Marclay sok klasszikus film részletéből állította össze a művét, néhány perces bevágások láthatók, s mindegyiken az időmérő szerkezetre fókuszál a kamera (karóra, toronyóra, ingaóra, stb.). Mivel ez a fődíjas munka nagyon hosszú, egyszerűen nem volt időnk végignézni. Így nem egészen korrekt a véleményem, de én nem éreztem, hogy elsöprő erejű lenne.
 
Az USA pavilonjában egyébként örömmel konstatáltam, hogy az amerikaiaknak van érzékük az önkritikához és az öniróniához. A pavilon előtt ugyanis egy felfordított tank állt, a lánctalpakon - rémes nyikorgás közepette - egy arab fiatalember végzett helyben futást, mintha egy welness-centrumban futópadon edzene.(Ezt az akciót nem láthatta mindig mindenki, aki épp arra járt, mert hisz a fiúnak pihennie is kellett néha, csak nem futhat egész nap…) A pavilonban pedig a felfegyverzett szabadságszobor egy szolárium napágyán hevert: folytatódik a welness-fitness.
 
Ezek után nagyon érdekes volt megnézni az irakiak kiállítását, ámde ők nem tematizálták különösebben a háborút, sokkal inkább a globalizáció következményeit, ezek között első sorban a datolyapálmák vészes pusztulását.
 
            De térjünk vissza a díjakhoz! Az Arany Oroszlánnal díjazott német pavilon Christoph Schlingensief emlékére rendezte meg a kiállítást. A munkát még ő maga kezdte el, s aztán tisztelői rendezték végleges formába.  A nemrégiben elhunyt művész Beuys iskolájába tartozik, és nem annyira brutális talán, mint Nitsch, de azért horrorisztikus. A pavilon alkotói a Fluxus mozgalomhoz tartoznak. Tehát a folyamat a lényeg, nem a végeredmény. Már Beuys, a mester is az olyan kémiai és biológiai folyamatok megszállottja volt, mint amilyen pl. a kiszáradás, az erjedés, a nyirok- és vérkeringés. Szóval: a német pavilon valóban erős és hatásos, de tőlem nagyon távol áll ez a művészet.
 Az installáció egy templombelsőt imitál. A cím: A félelem temploma. Ennek megfelelően a rengeteg tárgy, fotó és mozgókép a szorongásról, a pusztulásról, a betegségről, a halálról szól. Feltételezem, hogy Schliegensief tüdőrákban halhatott meg, ugyanis szerepel például egy tüdőröntgen felvétele, belerajzolva pedig ott a kereszt, hiszen a mellcsont és a bordák amúgy is kiadják ezt a formát. Az oltár felett pedig két hatalmas kivetítőn egy oszló nyúltetem látható, az oszlás folyamata (ti. az, ahogy a férgek felfalják) felgyorsítva pereg. A végén pedig megjelenik a nyúltetem helyén a szentségtartó.
 
            A magyar pavilonban a tatai illetőségű, Berlinben élő Németh Hajnal médiaművész installációja látható. Az első teremben egy összetört BMW áll vörös fényben. A másodikban tizenkét kottatartón tizenkét angol nyelvű szöveg olvasható. Ezek olyan emberekkel készült interjúk szövegrészletei, akik autóbalesetet éltek túl. A kérdések mind eldöntendőek, vagyis nemmel, de inkább csak igennel lehet rájuk válaszolni. Innen az egész mű címe: Pusztulás - Passzív interjú. A harmadik teremben pedig egy videofilmet nézhetünk, ahogyan berlini operaénekesek éneklik (improvizálva) ezeket a szövegeket. A vendégkönyvben sok bejegyzést olvastam, melyek az installáció stílusát utánozták. Pl: „Did jou like it? Yes!” Hát, én pedig inkább elszontyolodtam ettől az egésztől.
(Katona Gyuri azt fűzte hozzá, hogy örüljünk annak, hogy a magyar pavilon a legszebb épület az egész Giardiniben. Neki - mint mindig - ebben is igaza van: a magyar pavilon gyönyörű, szecessziós épület, eozincsempékkel, mozaikokkal kirakva.)
 
            Szontyolodni többször is volt ok. Például nem hiszem, hogy nincsenek ma jó görög művészek. Viszont a görög pavilonban a töküres teret a művész néhány centis magasságú vízzel töltötte fel, és a látogatók egy keskeny deszkapallón bejárhatták - feltéve, ha nem féltették a cipőjüket az esetleges vízbelépéstől…
 
            Kevésbé elkeserítő, de nem váltott ki belőlem katarzist pl. a francia pavilon, ahol fémállványokon - gyors ütemben és zajosan - újszülött kisbabák fotói rohantak egy futószalagon; - vagy az angol pavilon, ahol az egyébként eredendően tágas teret (ezt láttam már az előző Biennálékon) labirintusszerű pincének vagy valami ilyesminek (lomtárnak? elhagyott műhelynek?) rendezte be a művész. Valódi piszokkal, pókhálóval és porral.
 
            Legyünk derűsebbek! Képzeljétek, van a Biennálén egy már nemlétező országnak is pavilonja: tudniillik Csehszlovákiáé. Na, mit szóltok hozzá? Tehát itt most a cseh Dominik Lang állított ki, szobrász édesapja emlékére, vele párbeszédet folytatva. (Fontos tudni, hogy 2009-ben szlovák művész kapott lehetőséget.) Katona Gyurinak ez a pavilon kifejezetten tetszett.
 
            A központi pavilonban - legnagyobb meglepetésünkre - három eredeti Tintoretto is szerepelt. Ezeken kívül egy etióp művész állított ki igazi képeket, hagyományos grafikai eljárással készült, hagyományos műalkotásokat. A szép rajzolatú képek mellett - alatt- amhara nyelvű szövegekkel. A központi pavilonban elhelyezett többi műtárgy feledhető. Legalábbis én már elfelejtettem őket.
 
            Szintén hagyományosnak nevezhetők a kanadai Steven Shearer munkái, melyek Munch stílusában készült festménynek.
 
Apropó, Munch! Hát, nem fogjátok elhinni, de a Biennále shopjában kapható a Sikoly című festmény alapján készült bábu, pont úgy néz ki, mint a norvég festő hídon álló figurája, és ha megnyomod a hasát, akkor még sikolt is! És kaphatók még ujjbábok: Picasso, Andy Warhol, Einstein, Freud, és - hogy visszatérjünk a képzőművészethez: Salvador Dalí és Frida Kahlo is.
 
A vicc után rátérnék azokra a művekre is, melyek nekem jelentenek maradandó élményt.
Az olaszok! Barátom, hogy azok milyen jók!
Versenyre keltek az egész Biennále szellemes címével, és egy még szellemesebb címet találtak ki nemzeti kiállításukhoz: „L’arte non e’ cosa nostra”.
Nos, talán igaz, hogy a művészet nem azonos a hírhedt maffiaszervezettel - de hogy nem lenne az „ő ügyük”, azt nem hinném.
 Több, hatalmas, zsúfolt teremben állítottak ki az olaszok az Arsenalében. Mivel az egész tárlat az olasz egyesülés 150. évfordulóját célozta meg, nem véletlen, hogy valóságos erdőt láthattunk Garibaldi-fejekből, installációt zöld-fehér-piros rongyokból, vagy szentképeket és kápolnát a híres olasz tésztából összeállítva. De a humorérzéken túl más is van a birtokukban. Jobbnál jobb képeket és szobrokat lehetett látni.
Nagyon jó ötletnek találtam Renato Meneghettiét: Mantegna Halott Krisztusát festette újra, de úgy, mintha a röntgennel világították volna át a híres, perspektivikusan ábrázolt testet: a csontvázat lehet látni, ugyanolyan rövidülésben, mint az eredetié.
Nekem a legjobban Massimo Lagrotta tetszett az olaszok közül.
 
            Legeslegnagyobb élményemet pedig Lech Majewskinek, egy lengyel képzőművész-filmrendezőnek köszönhetem, aki nem a központi helyszíneken szerepelt, hanem a város sűrűjében, egy kis eldugott templomban.
Ő Bruegel Út a Kálváriára című klasszikus festményéhez /festményéről/festményéből készített műalkotást, Bruegel suit címmel. 
A kicsi, félhomályos templomban - a stációképek hagyományos helyén, tehát oldalt - négy képernyőn animációt láthatunk. a Bruegel-kép figurái elmozdulnak, mindenféléket csinálnak, pl. a háttérben kislányok játszanak, valaki kereket gurít, - és eközben az eredeti festmény Máriáját öltöztetik. Az animáció odáig tart, amíg az eredeti kép pozíciója be nem áll. És mindeközben besétál a képbe maga Bruegel is, rajzmappával a kezében, és figyelmesen rajzolja a jelenetet. A vázlatot készítő mester mind a négy animációs stációképen szerepel.
 Az oltár előtt két nagy kivetítőn két párhuzamos passió-filmet láthatunk. Az egyiken egy 16. századi flamand pár hajnali szeretkezésével kezdődik a jelenet. Majd megreggeliznek, s elindulnak napi munkájukat végezni: egy borjút visznek, talán eladni. Mindez pontosan olyan hátérrel és környezetben játszódik, mint amilyeneket a flamand életképekről ismerünk. A továbbiakban a fiatal férfit brutálisan kivégzik, éspedig éppen olyan, magas póznára szerelt kerékre kötözik, mint amilyen a Bruegel-festményen is látható. A hollók, varjak lakmároznak a tetemén, miközben a felesége a pózna tövében zokog. Ez a rövidfilm a temetés jelenetével végződik.
 A másik film a latrok és Jézus utolsó napját jeleníti meg. Elképesztő, ahogyan az derül ki: ez a nap is olyan volt, mint a többi: viszik a fát, ácsolják a kereszteket. Valakinek ez a munkája…
A Bruegel-mű ruháinak hasonmásába öltöztetett kivégző osztag elindul. A latrokkal utoljára megcsókoltatják a keresztet (!) - és aztán jön a jól ismert jelenet. Ez is a sírbatétellel zárul.
 
Katartikus élmény volt. Lech Majewski hallatlanul tehetséges művész. Tegyük hozzá: hihetetlen, hogy talált olyan színészeket, akik tényleg úgy néznek ki, mint a 16. századi németalföldi festő figurái.
Egyedül ezért a Bruegel-filmért is érdemes lett volna elmenni Velencébe. Számomra ez volt az illumináció.
 
 
 
 
            Velence zavarba ejtő: eldönthetetlen, hogy vajon a világ legszebb városa-e, vagy egy monumentális giccs, afféle émelyítő, tízemeletes habostorta. Hasonlóképpen: a Biennále bizonyos műtárgyait nézegetve nem világos, hogy a kortárs képzőművészet legreprezentatívabb fesztiválja- e mindez, vagy világméretű szélhámosság…
De illuminációk azért vannak. Grazie!

Az írás a www.rovart.hu oldal számára készült.

A bejegyzés trackback címe:

https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr243349628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása