Péntek 13, mint egy rossz horror, de nem, ez a nap nem erről szólt. Ötödik óra, a díszterem zsúfolásig van diákokkal és érdeklődve várjuk, hogy belépjen az a bizonyos személy az ajtón. Suttogások, félszavak, egy- egy beszélgetés foszlányai: „Utána odajössz velem aláíratni a könyvem?” „Én már láttam az előbb a folyosón…” és ehhez hasonlók. Mindenki kíváncsian vár. Vár a srácra, aki ezelőtt tizenöt évvel koptatta ennek az iskolának a padjait, aki ugyanazokról az áhítatokról lógott el, vagy épp aludt nyitott szemmel arra várva, hogy kimehessen rágyújtani. Az a srác, aki azóta sikeres író lett, két kötete jelent meg (amelyből a Polaroidok köré kisebb kultusz épült a fiatalság körében) és slam poetry versenyek állandó döntőse. És megérkezett, belépett az ajtón teljes életnagyságban Simon Márton, középre sétál a kialakított helyére, köszön és nekidől az asztalnak.

Simon Márton

Hatásszünet következik, mindenki döbbenten mereszti a szemét. Veress Zsuzsa tanárnő üdvözli, formálisan bemutatja és visszaadja neki a szót. Marci elmondja, hogy az interakció lenne a fontos, egy beszélgetős oda-vissza dologra gondolt a két óra kitöltésében, és ha szeretnénk verseket és slam-eket is mond. Zavarban van.

-          Na, hogy mennyien vagytok! – fakad ki (majdnem ugyanígy) belőle ez a mondat. És ne nézzetek már ennyire, kérdezzetek inkább!

Kérdeztünk is bőszen, hogy milyen volt ide járni, örült-e mikor elment innen és még sorolhatnám, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ő, akinek a munkáját olvassuk, szeretjük, vagy épp nem szeretjük, előttünk állt és ugyanazt élte meg fiatalkorában, mint mi. Tudja mi az a szilencium, tudja, hogy a refis lányok amíg idejárnak, egyszer biztos, hogy szerelmesek lesznek KP-be, tudja, hogy Gizi néninél könnyebb egyest szerezni, mint kettőig számolni, vagy, hogy mi az a koleszhétvége. Ebben élt és vitte valamire. Ilyenkor csillanhat fel a remény bennünk is, hogy nem a Mekiben fogunk megőszülni, miközben a sajtburgerbe köpködünk, hogy másoknak is rossz legyen, ha már nekünk is az. Hanem azt kell csinálni, amit szeretünk, próbálkozni kell és nem feladni.

Szerencsém volt, az előadás után hosszabban is beszélgetnem Marcival egy kávé mellett, és sok mindent mesélt. Az irodalom fontos, a műveltség fontos és ő talált egy olyan nyelvezetet, amivel olyan réteget szórakoztat és vesz rá az olvasásra, akik leszokóban vannak róla. Versei mellett említettem a slam-et. A slam egy ordibálós, közéleti, szókimondó színpadi műfaj, ahol elmondhatod mindenkinek, amit nem mondhatsz el senkinek. Kiüvöltheted a tömegnek, mi az, amit rossznak vagy jónak találsz. És Simon Marci megtalálta a hangját, ő az a hang, amit mélyen legbelül bármelyikünk gondolhat, csak fél kimondani.

Horváth Róbert 12/A

A bejegyzés trackback címe:

https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr147335988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása