Milyen volt a hétvége Bakonybélben? Ha csak pár szót kéne rá mondanom, akkor mindenképp gondban lennék, de egy próbát megér, azaz: emberi, önfeledt, szívhez szóló, vidám és közeli. Bizony, közeli, és ez alatt nem csupán a kilométerekre gondolok, ami valóban nem volt sok, hanem arra, hogy közel volt: emberhez, természethez, Istenhez… ezek pedig egy egészet alkotva, egymással nagy összhangban voltak jelen, én legalábbis így éltem meg, mégpedig nagyon is mélyen…

De egyáltalán: hogy is jutottam erre a véleményre? Nos, ha egy kis kitérővel akarok a végére járni a dolgoknak, akkor megemlíteném, hogy úgy gondolom, nem vagyok egyedül azzal a megállapítással, miszerint ha valamivel még nem találkoztunk, akkor is van valamiféle jó előre legyártott elképzelésünk, véleményünk vagy feltételezésünk az adott dologról. Én most is épp így voltam. A hétvége előtt felsejlett előttem pár morcos idős szerzetes csuhába burkolózó figurája, akik esetenként még meg is dorgálnának ezért- azért, ha netán valami nem az őáltaluk jónak tekintett módon történik… persze az odaérkezésünktől számított 1 percen belül ez a sötét kép szertefoszlott, a kötetlen hangulatú esték pedig az ő társaságukban szintén nyomós okok voltak a határozott és gyors véleményváltásra.
A szerzetesek mindegyike mosolygós, jószívű és mindenesetre jó szándékú volt, a monostor és környékére pedig a mesébe illő jelző még enyhe is. A belső udvaron az ég felé meredező hatalmas fenyőfa -mintegy nyílként mutatva utat-, rögtön megfogott, és biztosított a felől, hol is vagyok… az idő múlásával pedig mindinkább éreztem, hogy nagyon is jó helyre kerültem… A közel két nap alatt feltöltődtem: élményekkel, tapasztalatokkal, és lelkiekben is.
Nekem, mint alapvetően protestáns beállítottságú embernek, elsőként furcsa, új volt minden, kiváltképp a templom díszessége, amikor beléptem. De amint elkezdődött a szertartás, a számomra újdonságoktól való meglepettségem átváltozott tiszteletté, meghatottsággá, és valami különös bizsergéssé, ami egészen átjárt. A csend, melybe egyszer csak belefolyt Izsák testvér különös pengetős hangszerével játszott muzsikája (mintha a falakból sugárzott volna, annyira lágy és szép volt), az áldás osztás, melyet Ábel atya szenteltvízbe mártott zöld gyógynövényekből font csokorral bocsátott ránk egyenként, a gyertyaégetések, a sötét, a magyar és latin szövegű énekek… sorolhatnám, de hiába is tenném ezt, hisz azt amit, ott, akkor, ezeken az alkalmakon éreztem (dacára annak, hogy valószínűleg a mai napig nem vagyok pontosan tisztában azzal, hogy mi mikor miért történt akkor), aligha tudnám átadni. Ezekből az apró mozaikokból nehéz volna egy éles képet alkotni, de talán nem is kell… Meg- és átéltem ezeket a perceket. Megérintettek, felemelők voltak… és történt mindez (vagy hasonló) 3 óránként, ami elsőre lehetséges, hogy elrettentőnek, monotonnak, vagy mókuskerékszerűnek hat, de szerintem egyáltalán nem volt az (bár nem vettem részt az összesen), hanem adott egy lüktetést a napoknak, és ezek a dobbanások egyben lehetőségek voltak arra is, hogy megnyugodjon az ember, vagy vigasztalódjon, hogy elcsendesedjen…
Már említettem, hogy itt nekem minden új volt, ami valahol furcsa, hisz mindez végtérre épp, hogy nem új, hanem nagyon is régi, archaikus volt, és pontosan ez adta a varázsát a helynek, a szertartásoknak, melyekben összemosódott az ember, a természet és Isten, aki érezhetően velünk volt, ezt pedig többek között azért is állítom ilyen biztosan, mert az időjárással sem kellett küzdenünk, és a jókedv sem hagyott minket cserben, így a munka is remekül folyt, több helyen is.
Én a gyógynövények környékén munkálkodtam, nagy lelkesedéssel, ahol is nagyanyáink nagyanyáit idézve, ha nem is tollat fejtettünk, vagy tengerit hántottunk, hanem mentát gyűjtöttünk, csokroztunk, morzsoltunk és szívtuk magunkba az illatos levegőt; de a hangulat nagy valószínűséggel hasonló lehetett akkor is, mint nálunk: pletykálással, beszélgetéssel, nevetéssel, és szorgos munkával. Toókos tanár úr által főzött gyógytea, amit pedig mindeközben bőszen kortyolgattunk, csak tetézte komfortérzetünk…
Lényeg a lényeg, az egyik indító ok, miszerint most majd szépen „megnézek” (azaz inkább megélek) egy „ismeretterjesztő filmet” a szerzetesek világáról, akikről eddig vajmi keveset tudtam, egyszer csak véget ért… Elég érdekesnek, és mindemellett nagyszerűnek találtam, ha jól emlékszem az utolsó képsorok folyamán pedig a szerzetesek valami olyasmit mondtak, hogy várnak minket vissza, és hozzunk másokat is. Ha pedig ezeket a sorokat jól értelmeztem, akkor vélhetőleg lesz még második, harmadik vagy sokadik „rész” is… Alig várom!
Papp Ágnes 12.c (írás és képek)
 
 

Balogh Dénes 12.A

 

Nem szeretnék a TSZ-hangulatú ultrahiperszuper mókás farakásról írni (öt sort raktunk fel, s csak azért nem hatot, mert kifogytunk a munícióból s egy böszme nagy kerítést festettünk le, s közben, bár dalolva szép az élet, mi mégis szóláncot játszottunk).

A gyógynövénykert, bár meghatott a közte s a kenderültetvény közti komoly hasonlóság, szintén nem kedvemre való téma most. Hiába volt a végletekig komikus a fosztói nőneműek-egymásközt-hangulat a csehovi drámába illő párbeszédekkel, egyszerűen nincs kedvem arról ömlengeni, milyen finom volt a menta illata, milyen szépen szűrődött a fény, milyen volt a hangulat. Ennek a munkának is élveztem minden percét, de  a téma most nem ez.
 
Írhatnék arról, hogy Ábel atya hogy meg volt szeppenve az elején s (Anzelm testvérrel ellentétben) mennyire feloldódott a végére - én nem tudom, ezek a pannonhalmiak hogy viselkedhetnek szegény testvérekkel, de én nagyon büszke voltam magunkra -, vagy hogy milyen kár, hogy Izsák testvérünk társaságát ilyen keveset élvezhettük csak - szegénynek sürgős kereskedni valói voltak.
 
Megköszönhetném a finom bárányt, meg Borika nénikének a többi étkeket is, a testvérkéknek pedig a teákat s a sok figyelmet és törődést, de ez mintha megtettem volna már ott. Ha nem, akkor sajnálom, erre azt hiszem szemtől szembe kell majd sort kerítenünk.
 
Dicsérhetném Izsák testvér citerajátékát, a templom bámulatos díszeit, a parókia felszereltségét, vagy az arborétum minden gyönyörűségét külön-külön - ehhez viszont a fórum nem a legmegfelelőbb.
 
Háboroghatnék azon, hogy Tihanyban miért csak idős hölgyek járnak templomba s fiatalok meg hímek miért nem. Vagy hogy a Pap bácsi hogy bírja ki, hogy egy heves s lelkes kirohanás után rögtön faarcra vált, s úgy osztja a finom kenyerét.
 
Költhetnék rövid, vidám nyolcsorost arról, vajon miért van Jelölt testvérnek a legtöbb haj a fején mindnyájuk közül.
 
Mesélhetnék hosszan arról, milyen fontos a rendszeres étkezés, milyen keserves, ha csak egy ajtó választ el a vacsorádtól - szerencsére a helyzet nem volt olyan vészes, hogy egymást kezdjük el felfalni, Ábel atya hamar megmentett minket -,illetve milyen szomorú árvízkárosultnak lenni.
 
És nem hiszem, hogy ha Cherry kutya életét - amit pedig behatóan tanulmányoztam - vázolnám, sokakat lekötnék, holott igazán érdekes felfedezéseket tettem vele kapcsolatban. 
 
 
A mondani valóm csak két rövid kérdésből áll: Mikor mehetek legközelebb? És ez után mehetek egyáltalán?
Szalai Barbara 12.A
 
 
 

http://bakonybel.osb.hu
http://mauriciusz.blogspot.com/

 

A bejegyzés trackback címe:

https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr992329105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.