2010.10.11. 21:16
Lávaömlés a törésvonalak mentén – avagy latin-amerika mint az irodalom forró pontja
A vulkánok többsége a litoszféralemezek határain jön létre. De vannak olyanok is, melyek keletkezése csak áttételesen kötődik a lemeztektonikai mozgásokhoz: ezek a vulkánok jönnek létre az úgynevezett forró pontokon.
Úgy látom, hogy a kultúrák törésvonalai mentén is működnek a tűzhányók. Éspedig: térben és időben minél távolabbi kultúrák ütközése – torlódása következik be, a nyomában támadó „tűzijáték” annál hevesebb és látványosabb. Ha archaikus törzsi hagyományokra, primitív mágikus szemléletre rakódik rá egy huszadik századi high-tech civilizáció, akkor szinte biztosan megjósolható, hogy vulkánok keletkeznek.
Én ilyesminek látom Chagall festészetét, vagy az olyan, Észak-Amerikában letelepedett kelet-európai zsidó írók munkásságát is, mint amilyen Singer vagy Malamud, vagy Chaim Potok. Namármost, a dél-amerikai kontinens váratlan előretörése az irodalomban – véleményem szerint – markánsan ilyen jelenség. A szakirodalomban mágikus realizmusnak nevezett stílus voltaképpen ilyen magma.
Igaza volt Babitsnak, aki a világirodalom történetét az európai irodalom történetével azonosította. Nos, Európa nem vett tudomást a latin-amerikai irodalomról a huszadik század közepéig, pedig nyilván korábban is létezett… De egyszer csak elkezdtek jelentkezni a hihetetlenül magas átlagszínvonalat képviselő dél-amerikai írók, éspedig tömegesen. Elég felidézni a brazil Amado, az argentin Borges, és fiatalabb honfitársa, Cortazár; a chilei Pablo Neruda, a mexikói Fuentes, és honfitársa, Octavio Paz; a guatemalai Asturias, és mindenekelőtt a nálunk legismertebb columbiai Márquez nevét.(A Száz év magány Magyarországon kötelező olvasmány a gimnázium tizenkettedik évfolyamán, tavaly szerepelt az emelt szintű érettségi szóbeli tételei között is. ) A névsor néhány tagja Nobel-díjas (Tessék utánanézni, hogy kik!), némelyek pedig sokszor szerepeltek a díj reménybeli várományosainak listáján.
Vargas Llosa régóta az utóbbiak közé tartozott, most pedig bekerült az előbbiek közé.
Amikor nem a díj kapcsán kell megismerkedni az író nevével, mindenki örül. Hogy már ismert, sőt világhírű íróval van dolgunk, mi több, szinte minden fontos munkája magyarul is olvasható már régóta, és vagy hét éve járt is nálunk, ez szimpátiára indít bennünket.
Én a Júlia néni és a tollnok-ot olvastam tőle először, a Pantaleón és a hölgyvendégek-et tartom a legszórakoztatóbbnak, legjobbnak A város és a kutyák-at , hozzám mégis A beszélő áll a legközelebb, a Szeretem a mostohámat pedig szerintem a leginkább zavarba ejtő műve.
Ez ugyanis egy fordított pedofil történet, amennyiben az angyalkülsejű kisfiú az, aki démonikusan megrontja a felnőtteket. De Oidipusz - parafrázisként is olvasható, avagy szépirodalommá emelt pornóként is, – és akkor még nem is vettem számításba a szerző művészettörténészi ambícióit, hisz ebben a regényben például Fra Angelico, Tiziano vagy Boucher festménye is épp olyan fontos, mint a pikáns (helyenként egyenesen botrányos) szöveg.
Vannak írók, a legnagyobbak között is, akik mintha egész életükben ugyanazt az egy könyvet írták volna. Llosa csak azért emlékeztet ezekre, mert feltűnő a vonzalma ugyanahhoz a regényszerkezethez. Legalábbis az itt felsorolt, általam ismert művei mindegyikét a fejezetenként váltogatott cselekményszálak párhuzamos szerkesztése határozza meg. Ez az ismétlés, vagy mániákus ragaszkodás azonban – utólag – csak az önéletrajzi ihletettségű Júlia néni és a tollnok esetében zavart egy kicsit. Pedig egyébként az is érdekes és szép könyv, az európai fejlődésregények hagyományába is illeszkedő történetével: egy fiatalember férfivá válása a szerelem és a megtalált írói hivatás által.
Nekem jobban tetszik a Pantaleón a maga erotikájával és politikumával, nem beszélve a szerzőnek leginkább ebben a regényében megnyilvánuló remek humoráról. Apropó: politika! Egy olyan kontinensen, amely épp, hogy felszabadult dél-európai gyarmattartói hatalma alól, máris szembe kellett néznie az észak-atlanti tőke nem kevésbé elnyomorító hatalmával; ahol egyik katonai junta a másikat érte, ahol a véres események sokáig hozzátartoztak a hétköznapokhoz, – természetes, hogy a politika nagy szerepet játszik a szépirodalomban, de még a vallásgyakorlatban is. Ez is része a törésvonalak kialakulásának.
Mint ahogy az egységesség – sokféleség kavalkádjának is nagy szerepe van ebben. Latin-Amerika nyelvileg annyira egységes (hiszen szinte teljesen spanyol avagy portugál), mint amennyire Európa soha nem volt, talán csak a középkori latin nyelvű írásbeliség idején… És hát a szintén egységesnek mondható katolicizmus is meghatározza, melyet ugyanakkor sokféle törzsi babona, elképesztő vallási mozgalom tarkít. És az indiánok, fehérek, feketék, mulattok, kreolok, meszticek, és ezek további keveredései is hihetetlen kavalkádot hoznak létre.
Mindennek lenyomata ott van Vargas Llosa több munkájában, legszebben talán A beszélőben. Az archaikus törzsi mítoszok szépen belesimulnak az identitását kereső ember történetébe, akit a civilizált világ kirekesztett, és aki megtalálja hivatását. A Beszélő, akivé válik, titkok tudója és továbbadója, a hagyomány két lábon járó hordozója és fenntartója. Végül ő simul bele az archaikus mítoszokba.
A város és a kutyák-ról valószínűleg köztudott, hogy Musilnak a Törless iskolaévei című regényével kezdődő, és a mi Ottlikunk Iskola a határon - jával folytatódó sor harmadik darabja. A katonaiskola és annak diktatórikus légköre, illetve a hősöknek éppen a diktatúra miatt átszenvedett nyomorúsága, és az ebből fakadó társadalmi – lélektani – bölcseleti felismerései alkotják mindhárom regény gerincét. Talán nem pusztán elfogultságomból fakad, ha megkockáztatom azt a véleményemet, hogy közülük Ottliké a legjobb. Llosáé viszont világhírű.
És talán az sem csak elfogultság, ha azt mondom, szerintem Márquez legjobb műveit, mint amilyen a Száz év magány is, az idei Nobel-díjas nem múlja felül. De ez itt talán nem is helyénvaló megjegyzés, hiszen önmagában véve is ünneprontó, hát még ha számításba vesszük, hogy Vargas Llosa Márquezről írta a disszertációját, és a columbiai író nemcsak példaképe, de riválisa is volt világéletében….sőt, olyan pletykát is hallottam, hogy magánéleti (természetesen ez azt jelenti, hogy nőügy) rivalizálás is volt kettejük között. De hogy kinek melyikük tetszik jobban, az végül is ízlés dolga. A szerelmi villongásokból mára már mindketten kiöregedtek, ami pedig az irodalmit illeti: mindketten megérték a másik Nobel-díját.
Hogy van némi alapja a kultúrák törésvonalairól felállított elméletemnek, azt az angol nyelvű zsidó, és a dél-amerikai irodalmon kívül igazolni látszik a szememben a hazai cigány irodalom sok megnyilvánulása. Sőt, még Kusturicától a Cigányok ideje is ezt erősíti bennem, ami olyan mágikus realizmus, hogy talán még Márquez és Llosa is megnyalná utána mind a tíz ujját.
Mindezek alapján szívrepesve várom az afrikai irodalom vulkánkitöréseit is…. Remélem, még meg fogom érni.
Veress Zsuzsa
(a cikk hamarosan a www.rovart.com oldalon lesz olvasható)
Szólj hozzá!
Címkék: veress zsuzsa
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr502363905
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.