Ha megkérdezünk valakit a 8.b osztályból, rögtön rávágja (hála tankönyvünknek), hogy „Ő lopta el a koronát a Visegrádi várból.” Először elmentem e nő története mellett, de aztán, ahogy utána olvastam az életének, ez a kérdés nagyon is elgondolkodtatott.
                Kottanner Jánosné egy nemesi család gyermeke volt, és úgymond „teljesen átlagos” életet élt. Hozzáment egy jómódú bécsi polgárhoz, két gyermeke született. Ekkor azonban egy eléggé váratlan fordulat következett: Erzsébet királyné kérésére, akinek a bizalmasa volt, ellopta a szentkoronát. Nem valószínű, hogy ebben a „teljesen átlagos” nőben ilyen drámai lelki változás játszódott le az udvarban töltött idő alatt, sokkal inkább arról lehetett szó, hogy ő mindig is egy bátor, elszánt ember volt (ha lebukott volna, pillanatokon belül máglyán végzi). A történészek ennek ellenére elmentek volna mellette is, mint más kortársa mellett, ha nem marad fönn német nyelvű naplója, amelyben részletesen leírja, hogyan teljesítette két társával küldetését.
Napjainkban is rengeteg „Kottanner Jánosné” van. Rengeteg olyan „teljesen átlagos” ember van, akit akár évek óta „ismerünk”, de egyszer csak tesz egy olyan kijelentést, csinál valami olyasmit, hogy a szánk is tátva marad a csodálkozástól. Ilyenkor aztán elképedve megjegyezzük (hol megvetően, hol elismerően), hogy „ezt ki nem néztem volna belőled!”. Rengeteg ember van, aki akaratán kívül csalódást okoz másoknak, sőt, rengeteg ember van, aki csalódást okoz önmagának.
Ennek az oka, hogy hajlamosak vagyunk nem magunkat adni, illetve közönyösnek lenni a másikkal. Szinte mindenki görcsösen ragaszkodik első benyomásához, s ezzel ismerősei jelentős részét rögtön kizárja a szóba jöhető barátok közül, s csak kevesen adnak esélyt arra, hogy megismerjék az első ránézésre ellenszenves embert.
Ez nagy kár, hiszen minden ember értékes, minden ember egyedi. Hogyan érné hát meg általánosítani, s megfosztani magunkat attól, hogy valami újat tapasztaljunk?
Önmagunk elnyomása, idegen szerepbe kényszerítése sem okoz túlzott örömöt, hiszen az így kapott elismerés, kedveskedés nem nekünk, hanem a kínnal magunkra erőltetett sablon-álarcnak szól. Miért is kéne másnak mutatkoznunk, és „xy” fénymásolatának lennünk. Hogy nem érnénk tőle többet, az biztos, sőt, ez olyan, mintha a homlokunkra írnánk, hogy mi túl értéktelenek vagyunk ahhoz, hogy minket ismerjenek meg.
                Amibe érdemes energiát fektetnünk, az nem a másik ember, és igazi énünk elutasítása, hanem a nyitott szemmel járás (és egy kis önbizalom).
 Így nem csak hogy elkerüljük a kései bánatot, amiért valakit teljesen félreismertünk, hanem talán Nekünk is sikerül majd lerántani a leplet egy-két „Kottanner Jánosnéról”, s személyében egy igen kedves ismerősre szert tennünk- szerintem bőven megéri a fáradtságot.

Berkes Admira

A bejegyzés trackback címe:

https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr522748175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.