Immár 23. éve ünnepeljük a magyar kultúra napját, s emlékezünk arra, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban január 22-én fejezte be nemzeti imádságunkat. Január 23-án a reggeli áhítat adott alkalmat arra, hogy iskolai keretek között is megemlékezzünk nemzeti és kulturális összetartozásunk jelképének, a Himnusznak  keletkezéséről.

Fehérvári Dávid tanár úr, teológus az ApCsel 17,24-27 alapján fejtette ki gondolatait: "Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, (...) ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.  Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait,  hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják [őt] és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem..."

Igehirdetésének üzenete kettős: Magyarságom, az, hogy ehhez a nemzethez tartozom, tartozhatom, nem a saját döntésem, hanem Isten határozta el. Istennek célja van azzal, hogy engem a magyar kultúra részesévé tett, ez pedig az, hogy ezen keresztül keressem őt, és találhassak rá.

Az ünnepség Mészáros Dávid (9/C) alábbiakban idézett szavalatával folytatódott, majd a Himnusz közös eléneklésével zárult.

Túrmezei Erzsébet:  KÉT HAZÁM VAN

Két hazám van,
első és második hazám.
Mindkettőt szeretem.
A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem.
A második a föld
és az első az ég.
A második közel,
az első: nem tudom
közel, vagy messze még.
A második hazám
virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem,
kaszanyéllel és építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem.
Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem.
De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám,
csak sírverem..
Mert azt mondanám, hogy nem érdemes.
Rigó fütyülne, a pacsirta szárnya
dalterhesen nagyon magasan szállna,
a szép tavasz-világ
zengne, fakadna, bomlana.
Lüktetne fában, kőben és szívekben
az élet dallama,
mégis azt mondanám: nem érdemes.

Ugyan miér´,
ha minden véget ér?
A lomb lehull, tavaszra jő a tél,
még a bimbóból is halál beszél.
De én nem mondom, hogy érdemes,
és töröm az ugart,
és mindegy nekem, akármeddig tart.
A téli fák csontujjaira is
békésen rámosolygok: majd kihajt.
És a koporsók földbe hullatott
magvára áment mondok: majd kihajt.
A sír az egyik part,
és túl a másik part.
Itt véget ér,
itt akármeddig tart,
ott végtelen.
Ez a hit jár velem.
Az Isten jár velem.
Húsvéti Isten és húsvéti hit.
Ugart török, vetek és aratok,
s fejem télben, tavaszban csüggedetlen
felemelem. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr983740407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.