2011.03.23. 14:16
Szabó István: Apa - Egy hit naplója (1966)
Az apa, mint hiány a magyar prózafordulat egyik alaptémája, az idézet Nádas Péter Egy családregény vége című kisregényébő való. A film március 24-én 18.20-tól kerül vetítésre a Fiúinternátus Pinceklubjában. Hossza 86 perc, magyar nyelvű.
Egy gyertya égett a nagypapa feje fölött, sercegett. Azt mondta a nagymama, maradjak ott, míg ő templomba megy és elintézi a temetkezést. Mindig ugyanúgy feküdt. Nem veszi észre, a szemébe száll az a légy. El kell hajtani! A szája olyan mély, sötét, arra gondoltam, a nagypapa üres belül. A temetőben a szél valami tüzet lobogtatott, s az olyan volt, mint a nagy gyertyák tüze. A koporsó egy mély lukba tűnt és a föld dübörgött a fedelén, mintha nem is lenne benne a nagypapa, hanem üres. Amikor a temetőből visszatértünk, nyitva találtuk a kertkaput, a lakás ajtaját és a lakásban minden ajtó nyitva volt és a nyitott ajtókon át láttuk, hogy a nagypapa a fotelban ül. A nagymama a kilincsbe kapaszkodott. De láttam, hogy ez nem a nagypapa, hanem a nagypapa köntösében az apám. Aludt. A nagymama leült. Ő felébredt, és néztük egymást, messziről. „Hogyan kerültél ide?” – kérdezte halkan a nagymama. „Már nem vagyok ott. Amíg a táviratot postán utánam küldték, és akkor éppen ott sem voltam, és így ott is várt két napig” – mondta ő. A nagymama felállt és a 
szobájába ment. Ő is felállt. „Mit tettél?” – kérdezte a nagymama. „Mit?” – kérdezte ő. „Ami rajtad van, vesd le. És menj ki a szobánkból” – mondta a nagymama. Ő kiment. Egész nap senki nem beszélt. Én kimentem megnézni azt a levelet, amelyik akkor mozog, ha nem fúj a szél. Most is, nem tudom, mitől. Este, amikor lefeküdtünk, ő átment a szobámon a nagymamához. Hallani akartam, de csendesen beszéltek. De visszabújtam, mert jött kifelé. Az ágyamnál megállt. „Akarod, hogy mondjak valami mesét?” „Nem! Nem akarom!” Az ágyam szélére leült, aztán megfogta és az ölébe húzta a fejem. Már szerettem volna, ha mesél, de jó volt így is a csendben; furcsa, hogy ő nem lélegzik olyan hangosan, mint a nagypapa, pedig a fia neki. „A nagypapa elmesélte nekem az ősöket, de az ő apjáról, aki neked a nagyapád, ugye? mint nekem a nagypapa, ugye? Erről soha nem mesélt.” „A nagyapám? Róla meséljek? Rendben van. Na, mit is. Kezdjük ott, hogy a Hold utcában volt lakásuk, az egész első emelet, nagyon nagy lakás. Én féltem tőle. Kicsi ember volt, bajuszt és szakállt viselt. De volt nekünk egy nagybácsikánk, aki az én nagyapám testvére volt, de ott lakott velük, mert öreglegény, nem nősült meg soha. Ernő bácsi. Ernő bácsit jobban szerettem, mint a nagypapát. Nagy asztalnál zajlott az ebéd. Nagypapa az egyik végén, Ernő bácsi a másik végén ült. És ebéd közben mindig ordítottak; valami régi politikai viták, mert régen, mielőtt még én éltem, ők délelőtt a parlamentben ültek, külön oldalon, mert az egyik, a nagypapa, Tisza-párti volt, Ernő bácsi istene viszont Kossuth. És akkoriban, régen, állítólag külön kocsiban jöttek haza és úgy veszekedtek akkor is. Ebéd után, amikor már jól kiordítozta magát, a nagypapa aludni ment, de Ernő bácsi pipázott és mindenféle marhaságokat mesélt. Egyszer, emlékszem, azt mesélte, hogy Párizsban volt neki egy szeretője, kánkántáncosnő, már elfelejtettem a nevét. Ezt a nőt ő mindig megvárta a mulató előtt, kocsiba szálltak és végigjártak még néhány helyet. Aztán mentek csak a szállodába, haza. Ott aztán Ernő bácsi díszelőadást kapott. Mert ez a nő nagy híresség volt valamiben. Tudod a kánkán milyen?” Elengedte a fejem és felállt és dúdolt egy dallamot és magasra dobálta a lábait. Aztán lihegve megállt. „Ilyen! Fergeteges! Hát ez a nő arról volt nevezetes, hogy nemcsak a legmagasabbra tudta dobálni a lábait, hanem amint a lábát emelte, ütemre, minden ütemre tudott egy jó nagyot durrantani.” Én nem értettem előbb. Ő az ágyamra ledobta magát. Egymást markolásztuk, úgy nevettünk. Én is elképzeltem: emelgeti a lábát a nő, és közben azt csinálja. És ő úgy maradt, teste a testemen, keresztben, ahogy nevetett, de nem nevetett tovább. Aztán felállt és kiment. Reggel arra ébredtem, hogy arca sima és a bőrének olyan szaga van, mint nekünk. De amikor felébredtem, nem tudtam, hogy ezt álmodtam-e.
szobájába ment. Ő is felállt. „Mit tettél?” – kérdezte a nagymama. „Mit?” – kérdezte ő. „Ami rajtad van, vesd le. És menj ki a szobánkból” – mondta a nagymama. Ő kiment. Egész nap senki nem beszélt. Én kimentem megnézni azt a levelet, amelyik akkor mozog, ha nem fúj a szél. Most is, nem tudom, mitől. Este, amikor lefeküdtünk, ő átment a szobámon a nagymamához. Hallani akartam, de csendesen beszéltek. De visszabújtam, mert jött kifelé. Az ágyamnál megállt. „Akarod, hogy mondjak valami mesét?” „Nem! Nem akarom!” Az ágyam szélére leült, aztán megfogta és az ölébe húzta a fejem. Már szerettem volna, ha mesél, de jó volt így is a csendben; furcsa, hogy ő nem lélegzik olyan hangosan, mint a nagypapa, pedig a fia neki. „A nagypapa elmesélte nekem az ősöket, de az ő apjáról, aki neked a nagyapád, ugye? mint nekem a nagypapa, ugye? Erről soha nem mesélt.” „A nagyapám? Róla meséljek? Rendben van. Na, mit is. Kezdjük ott, hogy a Hold utcában volt lakásuk, az egész első emelet, nagyon nagy lakás. Én féltem tőle. Kicsi ember volt, bajuszt és szakállt viselt. De volt nekünk egy nagybácsikánk, aki az én nagyapám testvére volt, de ott lakott velük, mert öreglegény, nem nősült meg soha. Ernő bácsi. Ernő bácsit jobban szerettem, mint a nagypapát. Nagy asztalnál zajlott az ebéd. Nagypapa az egyik végén, Ernő bácsi a másik végén ült. És ebéd közben mindig ordítottak; valami régi politikai viták, mert régen, mielőtt még én éltem, ők délelőtt a parlamentben ültek, külön oldalon, mert az egyik, a nagypapa, Tisza-párti volt, Ernő bácsi istene viszont Kossuth. És akkoriban, régen, állítólag külön kocsiban jöttek haza és úgy veszekedtek akkor is. Ebéd után, amikor már jól kiordítozta magát, a nagypapa aludni ment, de Ernő bácsi pipázott és mindenféle marhaságokat mesélt. Egyszer, emlékszem, azt mesélte, hogy Párizsban volt neki egy szeretője, kánkántáncosnő, már elfelejtettem a nevét. Ezt a nőt ő mindig megvárta a mulató előtt, kocsiba szálltak és végigjártak még néhány helyet. Aztán mentek csak a szállodába, haza. Ott aztán Ernő bácsi díszelőadást kapott. Mert ez a nő nagy híresség volt valamiben. Tudod a kánkán milyen?” Elengedte a fejem és felállt és dúdolt egy dallamot és magasra dobálta a lábait. Aztán lihegve megállt. „Ilyen! Fergeteges! Hát ez a nő arról volt nevezetes, hogy nemcsak a legmagasabbra tudta dobálni a lábait, hanem amint a lábát emelte, ütemre, minden ütemre tudott egy jó nagyot durrantani.” Én nem értettem előbb. Ő az ágyamra ledobta magát. Egymást markolásztuk, úgy nevettünk. Én is elképzeltem: emelgeti a lábát a nő, és közben azt csinálja. És ő úgy maradt, teste a testemen, keresztben, ahogy nevetett, de nem nevetett tovább. Aztán felállt és kiment. Reggel arra ébredtem, hogy arca sima és a bőrének olyan szaga van, mint nekünk. De amikor felébredtem, nem tudtam, hogy ezt álmodtam-e.Szólj hozzá!
Címkék: filmklub
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://papairefi.blog.hu/api/trackback/id/tr302767000
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.