Tűz a nap, ötven éve nem volt ilyen forróság, mondták az öregek. Mindenki benn a régi kis, hűvös konyhában és próbálják elviselni a meleg, nyári napot. A legszörnyűbb, a dél és három óra közti idő. Ilyenkor szokott a kicsi Sanyika kiszaladni az udvar hátulsó felében lévő kúthoz, hogy vigyen be családjának friss, hűsítő vizet. Most is kifutott, és hozott is vizet, ám meglátott valamit a kút falán, valami mélyedésfélét, de nem tudta mi az. Így otthagyta és bement.
Kérdezte is ám:
- Édesapám, tud valami történetet arról a régi kútról ott kint?
- Hát édes kisfiam, nem tudok én arról már semmit, de menj és kérdezd meg a nagyapát, az ő szülei építették ezt a házat, mikor ő fiatal volt.
- Értem, köszönöm édesapám. Ezzel meg is kereste gyorsan nagyapát, akit szintén Sándornak hívtak, ugyanis őróla kapta a Sanyika a nevét. Sándor bácsi már vagy 120 éves, gondolta Sanyika, mert neki soha nem mondta meg még senki, pedig ő már 12 esztendős.
- Nagyapa, nagyapa mesélnél nekem a házunkról? Édesapám mondta, hogy te akkor voltál fiatal, amikor épülték ezt a házat.
- Szervusz, kis unokám! Bizony én akkor voltam fiatal, körülbelül annyi idős lehettem, mint te most. De ennek már sok-sok éve – már megint gondolja Sanyika, de mennyi az a sok?!
- És mit szeretnél tudni? - kérdezte nagyapa lelkesen.
- Hát az udvaron lévő kútról tudnál mesélni nekem?
- Na, most kifogtál rajtam, mert az már itt állt akkor is. De ugyanígy kértem én is az én nagyapám és ő mesélte, hogy neki az ő nagyapja mesélte, hogy az a kút bizony már több száz éves. De gondolom Te is felfedezted akkor most azt a mélyedést a falán?
- Hát valahogy úgy, de az mi lehet? Már te is láttad?
- Igen mikor építkeztünk akkor én vittem a vizet mindenfelé és akkor vettem észre először, és ugyanígy mentem a nagyapámhoz.
- És mit mesélt?- kérdezte Sanyika és már szinte leesett a székről, amin ült.
- Hát azt, hogy régen azt ő építette, mikor a török megtámadta folyton a falut és oda másztak le.
- De hát annak a végében van egy nagy lyuk? Vagy mi?
- Azt én nem tudom, mert sose tudtam megnézni.
Ekkor mintha ezt egy isteni jelnek vette volna Sanyika, hogy ez most a küldetése, hogy kiderítse a nagyapjával, mi van ott. Fel is kiáltott:
- Nagyapa, ezt ki kell derítenünk!
- És hogyan kis unokám?
- Hát.. hát... leeresztesz egy kannában, és majd megnézem, és ha van lik akkor bemászok. Tökéletes terv - gondolta magába csak nem számolta azzal, hogy Sándor bácsi már ugyebár 120 éves. És nem biztos, hogy le tudná engedni. Az édesapja pedig  rendkívül szigorú ember, tehát még csak hallani se szeretne ilyenekről, ahogy az édesanyja se. Ekkor a nagyapa szólt a kis gyermekhez:
- Fiam, igazad van, ki kell derítenünk mi volt, és mi van ott lenn. Az ifjú gyermeknek erre a mondatra hatalmas vigyor ült ki az arcára, és alig várta már mit mond még az öreg. Mondta is:
- Na fiam, keress egy jó erős hosszú kötelet, a legnagyobb kannát ami van a háznál, és vezesd ki az istállóból a Kacért. Kacér a Sándor bácsi kedvenc lova volt. Gyönyörű szép, nagy kanca és olyan okos, hogy még talán azt is tudja már most, hogy mi vár majd rá.
- Rendben, már kész is van – mondta még lelkesebben az ifjú kalandor. A nagyapát pedig öröm töltötte el, hogy az unokájával lehet, mert tudta, hogy már nem lehet sok hátra neki. Felállt a kis padról az öregúr és megkereste a botját majd elkezdett szépen vánszorogni az ajtó felé. Fia kérdezte is:
- Hová megy édesapám? Erre ő magabiztosan és nyugodtan felelte:
- Csak megtanítom a kis Sanyikát, hogy kell az Kacérra feltenni a szerszámot, ahogy egyszer már neked is megtanítottam igaz-e fiam?
- Bizony, bizony édesapám. És mosolygott. Úgy tűnik, a házban már mindenki tudja, hogy az öreg már tényleg nem fiatal. Tehát Sanyika meg is kereste mindazt, amit nagyapja rábízott, megvan a kötél, a kanna, és az a nemes állat az istállóból. De már fel is van rakva a szerszám rá, merthogy azt ő már megtanította neki, de valamit kell mondania fiának és hát a fiának füllenthet az apja, egy kicsit.
- Nos és mi lesz most? - kérdezte Sanyika. Most az lesz, édes fiam, hogy felkötjük ezt a kötelet ide, így ni. Ekkor felkötötte az öreg a kötelet a kantár helyére. A másik végét pedig a kannára. Odamentek a kúthoz és átrakták a káván a kannát majd Sanyika is felült rá, és egyik lába már a kannában is volt. Ekkor szólt Sándor bácsi, hogy mit csináljon Sanyika.
- Állj a kannában és mindkét kezeddel fogd meg jó erősen a kötelet és egyensúlyozz, nehogy beleess a vízbe!
- Rendben, nagyapa  - már alig várta, hogy felfedezzen valamit. Ekkor szól Sándor bácsi a Kacérnak, aki nagyon lassan határozottan lépegetett hátrafelé. El kell mondani, hogy Sándor bácsi tudta, hogy nincs odalent semmi csak az unokájával szerette volna tölteni utolsó napjait. A fiú felkiált: Itt vagyok papa, de nem találtam semmit ez tényleg csak egy sima mélyedés a falon, fel is húzhatsz.
    A ló elindult, de Sándor bácsi a papa szó után már nem hallott mást. A kút üres volt. Ahogyan a Sándor bácsi szobája is ezután.

Pátkai Ádám Sándor

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.