Krasznahorkai László azt mesélte, hogy - egy barátja tanácsára - ezt írta abba a pályázatba, melyet Japánban való időzése érdekében adott be. A pályázat persze alapjában véve inkább csak ürügy volt, hogy oda mehessen, mert hiszen ő nem kutató, hanem - mint tudjuk - író; de már az említett barát is jószerével körülnézni volt Japánban, nem kutatni; szóval ez az apokalipszis-dolog félig-meddig viccnek volt szánva, aztán meg mégis, mintha ez lett volna az egésznek a kvintesszenciája - és nem mellékesen ennek köszönhető, hogy megszületett az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyv, meg a Seiobo járt odalent sok darabja (amiről írtam már*:… na de tegyek már pontot, legyen vége valahol a mondatnak, ne plagizáljam Krasznahorkai stílusát, ki vagyok én ehhez, és különben is: csapjak már bele a lecsóba…

 

Ami a lecsót illeti: abba bizony már eleve bele lett csapva az apokalipszissel, de egyébként tényleg lecsót ettünk, egy pápai kertes házban, a fa alatt; ugyanis van egy szenzációs kollégám, aki meghívta magához Krasznahorkait, (meg a barátait, meg tanártársainkat, meg volt tanítványokat), és július elsején délután háromtól hétig hallgattuk az írót, aki nagyon halkan és megejtő szerénységgel beszélt magáról, végeérhetetlenül kígyózó mondatokban, mindenféle kitérőkkel - kérdést feltenni néha csak azért kellett, hogy a beszéd fonala valamilyen irányba tekeredjék (olyan irányba, melyet mi szerettünk volna), de Krasznahorkai a kérdések nélkül is elboldogult volna a helyzettel.

 

Ismét beigazolódott, hogy aki valóban Valaki, annak nem esik nehezére egy vidéki társaságot meglátogatni;…( csak az éretlen kalász tartja magasra a fejét, az érett, maggal teli pedig alázatosan lehajtja … biztos van efféle kínai közmondás is…)- hogy aki Ginsbergnél lakott New York-ban, és aki Jarmusch-sal üldögélt a kocsmában / hogy itt most a sok világhíresség közül csak kettőt említsek/, az az Ember minden további nélkül meg tud jelenni Pápán, egy olvasója hívására… (Deo Gratias!)

 

Krasznahorkai kedvesen anekdotázott is: elmesélte, hogy gimnazista korában kivetette egészséges vakbelét (mert annyira utálta az iskolába járást, megjegyzem: mi, tanárok ezt különösen kihegyezett füllel hallgattuk…), és hogy ennek köszönhette, hogy szeretve tisztelt, legendás magyar-latin tanára meglátogatta… hogy Gyulát, a szülővárosát mennyire úgy élte meg, mint Márai (akiről a szakdolgozatát írta) Kassát: egy elveszett, vagy talán sose volt polgári kultúra utolsó bástyáinak egyikét.

Esett szó arról is, hogy a kötelező katonai szolgálat elől (jogászhallgatóként) úgy menekült, ahogy menekülhetett: pl. csillés volt egy szénbányában… Meg hogy élete első felében egyszerűen nem kommunikált. Mert nem volt képes gyakorolni a konvencionális beszédmódokat. (pl.: „Na, megjöttél?”)

 

És persze az irodalom!!!

 

Azt hallottuk, hogy Bodor Ádámmal (akit a Sinistra körzet egykönyves írójaként értékel nagyra Krasznahorkai) azért jó együtt lenni, mert vele biztos nem esik szó irodalomról…

 

De hát, semmilyen más hasznos emberi lom nincs: csak az IRODA -LOM**

 

Na, ennélfogva csak erről volt szó, voltaképpen végestelen végig.

 

Természetesen meg kellet kérdeznie valakinek (és meg is kérdezték), hogy Krasznahorkai mit olvasott utoljára, hogy egyáltalán kiket olvas a mai magyar felhozatalból, meg hogy mit gondol erről az egészről…(itt meg kell jegyeznem, hogy sokat mesélt az irodalmi életbe való bekerüléséről is…de ennek továbbadása itt terjedelmi problémákba ütközne)

Hát akkor ajánlom az ő nyomán mindenkinek: Borbély Szilárd Halotti pompa című verseskötetét (azon belül is főleg a rabbinikus szövegeket), Rakovszky Zsuzsa verseit (!), - az úgynevezett világirodalomból pedig Kenzaburó Óen japán írót (1994-ben kapott Nobel-díjat), és V.S. Naipault (2001-ben kapott Nobel-díjat).

 

 

Krasznahorkai elmondta, hogy tinédzser korában egyszer találkozott Nagy Lászlóval, aki a találkozó végén felszólította a hallgatóságot, hogy kérdezzenek, és - a dermedt csöndet megszakítani akarván - ő valamit dadogott, de nem lehetett érteni, hogy mit akart kérdezni, és a nagyember le is barmolta rendesen…

Na, ezek után (!!) megkérdeztem tőle, hogy kiket tart irodalmi családfáján felmenőinek, oldalágiaknak, esetleg lemenőinek… A kérdés persze némileg imbecillis volt, és ráadásul durván elő is számláltam neki azokat, akik nyilvánvalóak, és akiket a szakirodalom is ezer éve emleget Krasznahorkaival kapcsolatban…

 

Hát így esett szó Dosztojevszkijről, Franz Kafkáról, Beckettről, Camus-ről… (Én ugyan Pilinszkyt és Hölderlint is emlegettem, de erre Krasznahorkai nem reagált).

A fenti prózaírókkal kapcsolatban volt mondanivalója. De:

- finoman elhárítván bárki író rá tett hatásának még a gondolatát is -

inkább arról beszélt, hogy Mészöly Miklós hogyan kapcsolódik pl. Beckett-hez vagy Camus-höz.

 

És ennek kapcsán (és előtte és utána) Mészöly Miklósról. (Erre még visszatérek!)

 

           

            Az egész akörül forgott, hogy Krasznahorkai egy (=1) könyvet akart volna írni, eredetileg.

 Ez a Sátántangó.

Mármost, - ahogy mesélte - valahogy fapihékként (forgács, melléktermék…) megszülettek a Kegyelmi viszonyok novellái. (Ja! Mészölynek ez a könyv tetszett a legjobban. Ez minősített vélemény.)

És akkor ezzel vége is lett volna a dolognak, csakhogy, mondta az író, aztán elolvasta a Sátántangó című könyvet egy bizonyos Krasznahorkaitól, ..és akkor az derült ki számára, hogy ez a dolog az egy könyvvel: nem sikerült.

És hogy a többi könyv ezért lett volna…

 

 

            És: hogy a Sátántangót miképpen olvasták Székelyföldön….az számomra ( és valószínűleg mindannyiunk számára ) elképesztő és lenyűgöző volt.

Hát, képzeljétek (képzelje el mindenki!): azt hitték, hogy a „Krasznahorkai” név minden bizonnyal csak álnév lehet, ilyen magyar író nincs, - és aki ezt írta, az bizonyára székely, de legalábbis erdélyi, (és akkor itt jött a sok találgatás az író személyéről),… mert hogy az egész róluk szólna… Vertikálisan, persze.

 

Jó volt, hogy a „vertikálisan” szó idekerült. Nekem volt jó. Mert én ezt a könyvet soha nem tudtam „politikailag” vagy „keleteurópailag” olvasni. Mindig úgy olvastam, mintha Pilinszkyt. vagy Hölderlint . Na, vagy ahogy Heideggert…

 

            Krasznahorkai négyórás szövegéből sok mindent nem meséltem el (pl. Berlint, pedig milyen fontos volt! Meg hogy a Fal, na igen, a hírhedt fal,…hát az bizony véd is, nem csak elzár… óh, Kelet-Európa! Miközben, természetesen, mi sem állt távolabb Krasznahorkaitól, mint a létező szocializmus…)

 

Ámde: fogalmam sincs, hogy véletlen-e, avagy sem, vagy hogy pusztán a jelenlévőkből fakadt, vagy Krasznahorkai pillanatnyi kedvéből.. .szóval elképzelésem sincs, hogy mitől…de mindenesetre úgy jött ki, hogy:

- én a Sátántangóról szerettem volna a legtöbbet hallani - mert gyarló (?) módon ezt tartom a legjobb Krasznahorkainak - és mi tesz Isten, vagy a fene tudja, lehet, hogy a párkák… : tényleg erről volt szó a legtöbbet…

- fogalmam sincs, hogy miért, (vagy itt is a közönség igénye…) kevesebb szó esett a Távol-Keletről, pedig hát ez az íróval kapcsolatban mennyire lényegi lenne….

 

 

            Egyszóval: én úgy képzeltem, hogy…. sokat hallok a Sátántangóról,…hogy egy szimpatikus Nagyembert fogok látni…istenem, még azt is úgy képzeltem, hogy Krasznahorkai talpig feketében fog megjelenni (aminthogy úgy is volt)…

 

Legyen itt a végén egy olyan utolsó mondat, mely egyébként egy nagyon erős első mondat. Mészöly Miklósnak (Krasznahorkai számára egy legfontosabb embernek) az egyik könyvéből:

„Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban*** is volt”