Sok új barát, sok új élmény, sok kihívás és nagyon hideg.
Ha csak pár szóval kellene jellemeznem ezt a hetet, valószínűleg valami ilyesmit mondanék. De ennél jóval több volt.

Amikor hajnalban bőröndökkel megpakolva elindultunk, szembesültünk az első kihívással, amit a tizenkét órás út jelentett. De szerencsére gyorsan túltettük magunkat rajta, és megérkeztünk Rolducba, ami az otthonunkat jelentette egy hétig.
Túl sok impulzus ért mindhármunkat (kedvenc útitársaim voltak Boda Sára [11.B] és Kiss Martin [9.A]).

Az első meglepetés maga a kolostor volt, ami hatalmas és gyönyörű volt, mint a legszebb tündérmesében.
A második igencsak nagy kihívás az ismerkedés volt. Eleinte csak lézengtünk a kolostorban, majd lézengtünk az udvaron és nem utolsó sorban lézengtünk a folyosókon.
Végül a hideg ellenére az udvaron elegyedtünk szóba pár orosz lánnyal, akikkel hamar összebarátkoztunk és az elkövetkezendő egy hétben az időnk nagy részét velük töltöttük. Sőt, összességében az orosz társaság már az első nap igazán szimpatikus volt, szinte mindenkivel összebarátkoztunk.
Ezután az első pár éjszakát egyedül vészeltük át, a szobatársaink akkor még nem érkeztek meg. Nekünk pedig akadtak problémáink a szobával illetően. Először is hideg volt, de nagyon. (Másnap az orosz társaság világosított fel minket, hogy nem ártott volna feltekerni a fűtést…) Másodszor ropogott a padló. Harmadszor az ajtó sem záródott normálisan.
De az összes hibát azonnal megbocsájtottunk, a szoba külleme elfelejtette velünk. Mondtam már, hogy olyan volt a kolostor, mint egy mesebeli kastély? Hatalmas szoba, két nagy ággyal, tükörrel, mosdókagylóval, fotellel, szóval minden olyannal, amire szükségünk lehetett egy hét alatt. (Megjegyzem, a fotel volt a leghasznosabb, amikor az estéket a folyosókon töltöttük és beszélgettünk vagy kártyáztunk.)

A napi programok egymást követték, mindig pontosan be volt osztva, hogy kinek, mikor mit kell pontosan csinálnia, hol kell lennie. Így például több politikai fórumon vettünk részt, de fogyatékos otthonba is látogattunk, ahol cukorkát segítettünk pakolni, végignéztünk egy pár órát a munkaidőből és kivételes emberekkel ismerkedtünk meg, sőt, humoros előadást is láthattunk az otthon lakóitól. De ugyanígy voltunk Aachenben vagy Kerkradeben várost látogatni, a közeli iskolában táncbemutatót néztünk, láttunk múzeumot, de templomot is látogattunk illetve végigjártuk a Rolduc kolostort.
Az estéket pedig mindig koncerttel zártuk. Egyik nap egy édesapa csellózott a lányával, aki pedig hárfázott, egy másik nap két fiatal lányt hallgattunk, akik hegedültek, de többször hallottunk zongorát, például egy anya-lánya duótól vagy az egyik barátunktól, aki bemutatta nekünk tehetségét.

Nagyon sok programon vettünk részt, nagyon sokat nagyon élveztünk, de a fáradtságot nem tudtuk leküzdeni. Mindig mindenhol lehetett látni valakit, ami éppen alszik, vagy legalábbis próbálkozik. A buszon, a kolostor falának támaszkodva vagy éppen a reggeli szendvics előtt ragadt le a szeme a fáradtságtól.
Hogy miért voltunk ilyen fáradtak, az szinte senki számára nem volt titok, sőt, senki nem lepődött meg, amikor egy diákcsapatot talált a földön ülve kártyázni, beszélgetni vagy éppen sírva nevetni valami apróságon.

Az utolsó is ugyan ilyen jókedvvel indult, azzal a különbséggel, hogy a csomagjaink már készen álltak és minden percben arra emlékeztettek, hogy bizony ma este búcsúzunk.
De előttünk állt még egy találkozó a román köztársaságielnökkel, Klaus Johannissal, aki mesélt nekünk a romániai helyzetről, egy kicsit az életéről, és összességében minden olyan hétköznapi és kevésbé hétköznapi problémáról, ami minket is érint(het).

Este pedig kiöltözve vártuk, hogy átadják az államfőnek a Martin Buber plakettet. Talán nem is kell mondanom, hogy a biztonságra nagyon ügyeltek, de legnagyobb elkeseredésünkre egyetlen öltönyös FBI ügynököt sem láttunk, pedig nagyon vártuk.

Az államfőről szóló beszédek után Klaus Johannis átvette a plakettet, és megkezdődött a hét legrosszabb része, a búcsúzás. Ezen az estén még csak a „helyiektől” búcsúztunk (a németek, a hollandok és a belgák), többek között a szobatársainktól. A másnapi korai indulás miatt elbúcsúztunk azoktól is, akikkel már nem találkozhattunk reggel.
Az éjszakát már nem alvással töltöttük, inkább még utoljára összeültünk beszélgetni. A fiúk és a lányok épülete között ingáztunk, néha megálltunk, megnyugtattunk egy-egy könnyeivel küszködőt, még utoljára rámosolyogtunk valakire.
Hajnali háromkor aztán végleg elbúcsúztunk az orosz, a szerb és az osztrák barátinktól, illetve a szervezőktől.

Talán még túlságosan korán volt ahhoz, hogy meghatódjunk.

Ahogy ezt írom, most is itt áll előttem halomban a karácsonyi képeslap és csomag, képek tucatját kapom a barátaimtól, ami a csomagomnak örülnek, vagy megbabonázva nézik a képeslapot, amin magyar betűk csillognak és a nevetéstől könnyes arccal próbálnak magyarra hajazó kiejtéssel boldog karácsonyt kívánni.

Én pedig csak nézem az utolsó közös polaroid képünket.

Mert lehet, hogy nem találkozunk többet, lehet, hogy egy év múlva azt sem tudom majd, hogy ki vagy, de a kép akkor is megmarad, amin a te hanyag kézírásoddal ez áll; Thank you!

Erdős Hajnalka 11.C

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.