Iskolánk, a Kollégium, Egyházkerületünk élő legendája 100. születésnapját ünnepelte január 28-án. A kerületi honlapon megjelent írásokat vesszük át tiszteletére, és ezúton köszöntjük mi is őt. Olvasóinknak különösen figyelmébe ajánlom  azt az interjút, amelyet öt évvel ezelőtt Köntös László készített Lajos bácsival , akinek életútja mindenki számára példamutató, ráadásul csaknem egy évszázad egyház- és helytörténete is feltárul olvastán.

Nádasdy Lajos református lelkipásztor ma tölti be századik életévét. Felsőkelecsényben született 1913. január 28-án. A Pápai Református Teológiai Akadémián 1939-ben szerzett lelkipásztori oklevelet. Pápai, celldömölki, fülei segédlelkészi évek után Nagyvázsonyban kezdi meg önálló lelkipásztori szolgálatát 1949-ben.

1951-1956 között Zánka lelkipásztora, majd azt követően 1969-ig Nemesvámoson szolgált. 1969-1973, valamint 1981-1995 között a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek a munkatársa. Közben 1969-1991 között lelkipásztori szolgálatot végez Sárvárott.

Nádasdy Lajos a lelkipásztori szolgálata mellett igen jelentős történészi tevékenységet fejtett ki, amelyet számos szakmai díjjal ismertek el. A Dunántúli Református Egyházkerület Pro Pannonia Reformata díjjal tüntette ki 1997-ben.

Steinbach József püspök és dr. Huszár Pál főgondnok a dunántúli reformátusság egész közössége nevében, századik születésnapja alkalmából otthonában kereste fel és köszöntötte Nádasdy Lajost. A püspök Nádasdy Lajos vezérigéje - „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (1.Korinthus 1:9.) - alapján Istennek adott hálát azért a hűségért, mellyel az idős lelkipásztor hosszú évtizedeken keresztül a szolgálatát végezte, s kérte Isten áldását további életére. A születésnapi köszöntő látogatáson jelen volt és köszöntötte Nádasdy Lajost Köntös László lelkészi főjegyző, gyűjteményi igazgató, Bellai Zoltán püspöki főtanácsos, Szakál Péter, az őrségi egyházmegye esperese és Németh Tamás celldömölki lelkipásztor.

Forrás: refdunantul.hu

„Mindig egy másik erőből is kérve…”
Beszélgetés Nádasdy Lajossal

BESZÉLGETŐTÁRS: KÖNTÖS LÁSZLÓ

(Az interjú 2008-ban, Lajos bácsi 95. születésnapja alkalmából készült)

— Lajos Bácsi, mi indított Téged arra, hogy a lelkipásztori hivatást válaszd? Talán a
családi háttér vagy valamilyen egyéni élmény?
— Nem annyira a családi háttér, hanem gimnazista koromban a misszió fogott meg
nagyon. Már gimnazista koromban Pongrácz József teológiai tanár bibliakörébe jártam. Ő
ugye a külmisszióval foglalkozott nagyon és én a külmisszió iránti érdeklődés kapcsán
jutottam el odáig, hogy esetleg, ha teológus leszek vagy elvégeztem a teológiát, a
külmisszióba megyek. Ez azonban nem valósult meg, mert a teológia elvégzése után 1937
februárjában, amikor az I. lelkészképesítő vizsgát megkaptam, ugyanakkor megkaptam a
kinevezésemet a pápai református gyülekezet segédlelkészeként. Gyülekezeti szolgálatom
1937. március 1-én kezdődött és azóta aztán, bár foglalkoztam a külmisszióval, Molnár
Máriának a dolgaival, általánosságban csak gyülekezeti szolgálatban voltam. Soha nem
váltam ki teljességgel a gyülekezeti szolgálatból, még akkor sem, amikor a Pápai Gyűjteményekhez
kerültem, mert akkor megbízott lelkészként Sárvárra kineveztek. Szóval 1937.
március 1-én volt az első gyülekezeti szolgálatom, hetven évvel ezelőtt. Nagyon megrendített
az, hogy alig néhány nappal a kinevezésem után szól a principálisom, Ólé Sándor bácsi, hogy
édesdedem – ez volt a szavajárása – vasárnap pedig maga fog prédikálni. Megrendített, hogy
abban az ősi pápai gyülekezetben, ahol előttem annyi nagy ember szolgált, most én állhatok a
szószékre. Jólesett, hogy utána Medgyaszay Vince püspök úr azt mondta: „köszönjük
tiszteletes úr”.
— És Ólé Sándor melyik napon mondta, hogy vasárnap prédikálnod kell?
— A hét elején. Ő ti. hozzá volt szokva, és én megtanultam nála, hogy egy papnak el kell
készülni pontosan. Amikor segédlelkésze voltam, minden szombaton lediktálta a
prédikációját, legépeltem, és ő vasárnap betűről betűre elmondta. És én megtanultam, azt is
csináltam egész életemben, hogy szombaton énhozzám nem jöhetett senki. Én akkor egész
nap készültem. Pláne, amikor Nemesvámoson voltam, ahol délelőtt és délután is kellett
prédikálni. Általánosságban mindig megkaptam a lózungot, a bibliaolvasó vezérfonalat,
abban benne volt a vasárnapi textus, és én egész életemben mindig a lózung alapján
prédikáltam. Megvannak az összes lózungok itt nálam, és bármikor meg tudom mutatni, hogy
melyik vasárnap miről prédikáltam. Sajnos az első prédikációimból csak alig néhány van
meg, mert felszabadítóink, amikor kirámoltak bennünket itt Celldömölkön, az apósomékat és
minket is, a házból, szétszórtak mindenemet.
— Arra emlékszel, hogy miről prédikáltál?
— „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Az úton velünk járó Jézus Krisztusról. Arról,
— 2 —
hogy észreveszed-e, hogy veled jár, ahogy megígérte , hogy veletek vagyok minden napon a
világ végezetéig.
— Meddig voltál segédlelkész Pápán?
— 1938. augusztus 31-ig. Akkoriban Pápához tartozott Farkasgyepű is, ahol volt egy
gyerekek számára készített üdülő, vagy gyógyintézet-féle és oda is ki kellett járni. És egy
késő tavaszi vagy nyár eleji vasárnapon kimentem, ragyogó, gyönyörű szép idő volt, mire
visszafele jöttem, egy hatalmas esőt kaptam a nyakamba, teljesen átáztam. De ugyanakkor
délután szolgálatom volt Kéttornyúlakon, nem tudom mi okból, most már nem emlékszem rá,
de temető avatás is volt, s én azon csurom vizesen hazamentem, s aztán mentem
Kéttornyúlakra, átázva, átfázva, s néhány hét alatt kaptam egy mellhártyagyulladást. S ennek
a mellhártyagyulladásnak a következményeképpen egyenlőre szolgálni nem tudtam, s amikor
felépültem a betegágyból, nagyjából, akkor, hogy úgy mondjam, gyógyulni és üdülni
Celldömölkre rendeltek, amely akkor fiókegyházként Pápához tartozott. Akkor Tóth János
volt a segédlelkész, akit megválasztottak Kálmáncsára. Iderendeltek, hogy itt feliperedve
majd később visszakerülhetek Pápára. Később aztán tényleg visszakerültem, 41-ben. Eddig
tartott itt „rövid” szolgálatom. Visszakerültem először az ORJÓ, az Országos Református
Jóléti Társaságnak az irodájába, amely egyházkerületi iroda volt, és onnan meg bekerültem a
püspöki hivatalba. Úgy hogy 42 január elsejével lettem ún. püspöki segédlelkész Medgyaszay
Vince püspök úr mellett és ott voltam egész 45-ig amíg a háborúnak vége nem lett.
— Ez ugye az az épület, amit ma a Tarczy Lajos Általános Iskolának hívunk?
— Igen. A püspöki palota. A földszinten volt a hivatal, mellette volt két tanító lakás. Ott
lakott Kis Árpád meg a Császár Ede és az emelet rész volt a püspöklakás, vendégszobák. Két
teremben volt a püspöki hivatal a földszinten, a kettő között volt egy ilyen kettős ajtó, átjárás,
és hát az egyikben voltam én, a másikban meg a püspök úr és a titkár voltak. Nekem nem
kellett ott lenni, mikor ők tárgyaltak bárkivel is, de minden tekintetben részt kellett vennem a
hivatal munkájában.
— Hogyan működött ekkor a püspöki hivatal? Mi volt például a Te feladatod?
— Az én feladatom az iktatás volt. Fazekas Miska bácsi volt a püspöki titkár. Reggel 8-kor
kezdtük, ő fölbontotta a leveleket, sorba rakta, s nekem átadta. S aztán 9 órakor lejött a
püspök úr, addigra be volt iktatva, s azután csináltam a betűsorost. Ti. betűsorost kellett
csinálni. S akkor ők ketten elintézték. Püspök úr lediktálta Miska bácsinak, aki gyorsírással
leírta, s aztán amikor másolni kellett, például körlevelet, azt odaadta nekem. Általánosan
mondhatom, hogy már a hetedik püspököt, mondjam így, szolgálom, élem, ugye Antal
Gézánál kezdtem, s aztán Medgyaszay püspök úr lett az utóda, aki az az igazi atya, hogy úgy
mondjam. A püspök atya, az a Medgyaszay Vince volt. Nem tudják sokan, elmondom. Akkor
nagyon sok segédlelkésznek nem volt helye, s a püspök nyolc-tíz ilyen munkanélküli
segédlelkésznek küldött 20–20 pengőt. Az nagy pénz volt akkor, havonta ! De nem ám a
kerületi pénztárból, hanem a saját zsebéből! Egy érdekes eset, ez megint csak jellemző rá.
Amikor a háború vége felé közeledtünk, a somogyiak menekültek természetesen. Ott volt
lelkész Takácsi Dezsőnek az édesapja, és Takácsi Dezső is ott volt segédlelkész. Menekültek,
vagonban. S egyszer csak jött a Dezső, be a püspöki hivatalba, hogy megérkeztek Pápára,
nincs pénzük kiváltani a vagont, nem tudnak mit csinálni, segítsen a püspök úr. Jól van,
rendben van, mondta a püspök úr, belenyúlt a bukszájába, s odaadott nekem száz pengőt. Azt
mondta, tiszteletes úr, most kimegy, váltsa ki a vagont, keressen fuvarost. S ez is történt. S
— 3 —
azért nem adta a Dezsőnek a pénzt, mert ő híres volt arról, hogy a borocskát szereti. Kérdezte
a püspök úr, hogy találok-e fuvarost. Mondom, ismerem az összes fuvarost, az én
unokabátyám is fuvaros, majd valamelyiket majd megtalálom. Ott a Nagytemplomnál, ahol
most park van, ott szabad tér volt akkoriban, és ott voltak ezek, hat-hét fuvaros. Mindnek
megvolt a maga neve, aztán tényleg kiváltottam, s így mondom, ahogyan hívták, a Csetusz
Jancsit fogadtam meg, s a száz pengő elég volt a vagon kiváltására, s hogy a Takácsékat
kiszállítsa Tapolcafőre. Szóval ez volt a Medgyaszay Vince. Hivatal délig volt, aztán
ebédidőre hazamentünk, én is hazamentem, ugye már feleségem is volt.
— És hol laktál, Lajos bácsi?
— Akkor a Vak Bottyán utcában laktam. Aztán meg kint... megállj csak... a Felső-Hosszú
utcának a végén.
— Ezek bérelt lakások voltak?
— Igen. De aztán bekerültem a püspöki palota mellett a Blum házba. Ott kaptam egy első
emeleti lakást, s aztán később ott lett a levéltár az én lakásomban. Egy három szobás lakás,
úgy hogy az egyik kapun kijöttem, a másikon bementem. Délután háromtól hatig volt a
hivatal, akkor lejött a püspök úr, aláírta, amit kellett, megbeszéltük a Miska bácsival a
dolgokat. Hat órakor aztán vége volt, elmehettem, a Miska bácsi ment a Kaszinóba, én meg
elmentem haza.
— Értem…
— Miska bácsi mindig...
— Mindig ment a kaszinóba?
— A Kaszinóba szokott menni pihenni. Fazekas Mihálynak is volt egy fia, lelkész, azt te
nem ismerted...
— Nem.
— Úgyhogy azért elképesztő dolog volt az én számomra, amikor hát megkaptam a
kinevezésemet, hogy ott volt a püspöki titkárnak a fia, ott volt a Bolla Feri, aki később
balatonalmádi lelkész volt, és hát volt protekció, meg egyéb... Nem ők kapták meg ezt a
kinevezést, hanem én. Nekem megdöbbentő, persze örömteljes. Nagyon sokat tanultam akkor.
— Akkor bepillantást nyerhettél az egyházkerület életébe is…
— Mindenbe, mindenbe. Amikor iktattam a leveleket, mindent el kellett olvasnom.
Mindent tudtam, de természetesen, nem mondták ugyan, de tudni kellett, hogy ami ott történik,
az bizalmas dolog, nem kerülhet ki. Úgy hogy akármit kérdeztek éntőlem, sokszor a
Benedek Sándor, Boda Jóska meg a többiek, Fejes Sándor, hogy na mi volt, szavazatoknál,
meg mindennél, mondom, majd megtudjátok… A kerületnek minden dolgát ismertem,
jóformán az összes papot ismertem, a nagy espereseket, mert hát ugye, tényleg... olyan
tekintélyes férfiak voltak, nem mint a… na nem… nem szólok… ugye érted?
— Hogyne…
— Jött az ilyen kürtös kalapjába a Fülöp József, körmendi esperes, meg ezek, meg Szüts
József. Hát ezek aztán jöttek Pápára, s ha valamit írni köllött, akkor nálam voltak. A Szüts
József az nagyon akkurátus ember volt, alsóörsi, a veszprémi egyházmegye esperese, nagyon
mély hangú, tekintélyes egyéniség, aztán mindig … új bekezdés, meg nem tudom micsoda…
— 4 —
Megszoktam, hogy amikor diktáltak, akkor tudtam, hogy hol kell… meg: két centire kezdje
tiszteletes úr…pontosan meghatározta, hogy hol kezdjem a levelet.
— Lajos Bácsi, szavaidból, a nagy tekintélyű esperesekre emlékezésből mintha azt venném
ki, hogy akkoriban mintha nagyobb lett volna az egyházfegyelem...
— Természetesen. Ott nem lehetett… Azok az esperesek, ha nem ért be pontosan valami,
akkor már ott volt a levél, hogy amennyiben be nem küldi, kiküldi valamelyik lelkészt, majd
az megcsinálja… Szóval nem lehetett azt csinálni, mint manapság… És az is döbbenetes az én
számomra, hogy a mai fiatal lelkészek közül sokan, azok nem prédikálnak, hanem
felolvasnak. Ott van a Bibliában, aztán forgatják és felolvassák a prédikációt. Az nem fogja
meg a gyülekezetet. Az nem belülről jön. Soha életemben nem olvastam föl prédikációt. Az
első időszakban én is azt csináltam, mint az Ólé bácsi: leírtam, aztán megtanultam kívülről.
— Amikor a püspöki hivatalban voltál, akkor nem voltál gyülekezeti lelkipásztor?
— Nem. De mentem szolgálni, hadd mondjam meg, összeírtam, hogy hol szolgáltam. Nos,
64 gyülekezetben szolgáltam ilyen vagy amolyan módon. Mikor püspöki káplán voltam,
meghívtak ide is, oda is, igehirdetésre, konferenciára, ifjúsági konferenciára. Kovács Bálinttal
meg ezekkel, akiket hát ismersz, a KIE-seket. Dobos Károllyal nagyon sok konferencián
együtt voltam, előadást tartottam, vagy presbiteri konferencia volt, s a nyitó prédikációt én
tartottam. Szóval így szolgáltam segédlelkészként is sokfelé.
— Ez azt jelenti Lajos bácsi, hogy a misszió ügyét mégsem adtad föl, csak nem a
külmisszióban, hanem a belmisszióban tevékenykedtél. Aktívan részt vettél a korabeli ifjúsági
mozgalmakban...
— Részt vettem, hogyne. Mondom, Diósjenőtől, Szokolyától elkezdve le Nagykanizsáig
nagyon sok gyülekezetben szolgáltam. Most a múltkor került a kezembe a Pápai Hírlapban
megjelent hírecske, hogy a Nátus számára készült egy ilyen ifjúsági konferencia, és
elképedésemre az van benne, hogy a nyitó igehirdetést Nádasdy Lajos püspöki segédlelkész
tartja.
— Eszerint Téged számon tartottak, mint missziói ifjúsági lelkészt?
— Igen.
— És ez a KIE-n belül történt?
— Nem annyira. Általában ismertek, meg a Dunántúli Protestáns Lapban gyakran
megjelent a hírek között, hogy hol szolgáltam.
— Nem maradtál tehát az iroda falain belül, hanem számontartottak, mint igehirdetőt.
Ennek bizonyára hasznát vetted, amikor elkerültél a püspöki hivatalból. De erre hogyan került
sor?
— 45-ben, amikor a püspököt, Győry Elemért is kizavarták a püspöki palotából és
elköltözött Nagy Ernőékhez, aki egy főorvos volt Pápán,
— Elzavarták? Kellett az épület?
— Nem tudom mért kellett, mert amikor jöttek, amikor Pápát bombázták, természetes volt
a következmény, hogy ide is érnek, akkor a feleségem azt mondta, menjünk Celldömölkre a
szüleihez. Eljöttünk az utolsó napon, mielőtt Pápára bevonultak volna. Akkor már ott laktunk
a Blum házban. S azóta sokszor gondolkodom azon, hogy milyen naiv is az ember, aki nem
— 5 —
ismeri a háborút. Arra gondoltunk, lezártuk a lakást, egy részét a dolgainknak idehoztuk
Cellbe, az apósomékhoz, de a bútoraink ott maradtak, és egy csomó könyvem. De hiába volt,
ott volt a kapun a svéd menlevél, hogy úgy mondjam, nem törődtek ezek semmivel.
— Elfoglalták az épületet?
— Elfoglalták az épületet.
— Lajos bácsi, ezek szerint te nem voltál már Pápán, amikor elfoglalták a Kollégiumot és
kipakolták a könyvtárat…
— Nem voltam Pápán. Hallottam róla, hogy kipakolták az udvarra és a Józsi bácsi
összeszedett ott egy csomó embert, aztán fölpakolták a templompadlásra, meg az Edelényi
doktorékhoz, s meg ahova csak lehetett. Viszont a levéltári anyag ott volt egy házban, az
udvaron, tudod, s azt meg behordták az én lakásomba, a Blum házba. A Trócsányi meg a
Kövy Zsolt ott rendezgették az anyagot, amit tudtak. Aztán később ugye eladta a Békefy Benő
az épületet, a püspöki palotát, s aztán egybe vették később a Blum házzal, amikor iskola lett.
— Lajos bácsi, a közeledő front tehát a te életedben is nagy változást hozott, elkerültél
Pápáról…
— Rendezetlenek lévén a dolgok, a püspöknek, Győry Elemérnek megmondtam, hogy
akkor én is eljövök a feleségemmel ide Cellbe. Eljöttünk együtt, s időközben, mivel hát
édesapámról tudtam, ő Enyingen volt, és tájékozódni akartam, lementem Enyingre. Úgy, hogy
vonattal le tudtam menni Hajmáskérig, a vasutasok levittek, és Hajmáskérről gyalog mentem
le Enyingig. És akkor végig jártam ott a gyülekezeteket, Mezőszentgyörgyön az Ötvös
Sándornál voltam, aztán akkor Csajágon, Berhidán, Kiskovácsiban, és mindenütt
összeszedtem a híreket. Aztán elmentem Pápára, s a híreket átadtam a püspöknek. Látszott,
hogy itt teljes átrendeződés lesz. A püspöknek ott akkor nem kellett segítenem. Hanem a
háborúban elment vagy elvitték a fülei lelkészt, aki meghalt, s a püspök kinevezett Fülére
helyettes lelkésznek, ahol aztán később a Szabó Sándor szolgált.
— Igen, igen. Ez a Mezőföldi Egyházmegye.
— Na most akkor, pár hét múlva, amikor megtalálták a lelkésznek a holttestét, a temetési
szolgálatot én végeztem… meg hát a többit is… akkor aztán engem meg akartak oda
választani. Ugye a törvény szerint, ha valaki valahol szolgált, oda nem lehetett megválasztani.
Akkor Bózsa Sándor volt az esperes, lent Siófok alatt, nem is tudom most hirtelenében hol,
megírtam neki, hogy a temetés után megkértem a polgárdi lelkészt, az Antal Gyulát, hogy
légy szíves szolgálni, mert én elmegyek, mert meg akarnak választani és nem akarok
keveredést. S akkor én otthagytam Fülét, visszajöttem Cellbe, mert innen meg Mohács Imre
elment. S itt elkezdtem összeszedni a gyülekezetet. S akkor a püspök kinevezett újra ide
segédlelkésznek. S egészen addig maradtam itt, míg Nagyvázsonyba meg nem választottak.
— Rendes lelkésznek?
— Rendes lelkésznek. Közben itt anyaegyházzá szerveztem a gyülekezetet. 1946.
december 23-án vettem át Ólé Sándor bácsitól, a gondozó lelkésztől a gyülekezetet, mint
helyettes lelkész. Szegény Jakab Lajos mindig azon kínlódott, hogy ő az első lelkésze a
gyülekezetnek. Mondom, persze, hogy te vagy a legelső megválasztott, rendes lelkész, de a
helyettes, aki már az anyaegyházban szolgált, az én voltam.
— Mikor választottak meg Nagyvázsonyba?
— 6 —
— 1948. augusztusában. Akkor még az özvegy papné ott lakhatott, de akkor már féligmeddig
az új parókia, a mostani parókia meg volt építve, és én már az új parókiába költöztem
be, s 1949 februárjában iktattak be hivatalosan.
— Tehát ez volt az első önálló gyülekezeti helyed?
— Igen, ez volt.
— Lajos bácsi, aztán nem is került szóba, hogy visszakerülj a püspöki hivatalba?
— Nem, mert időközben végzett a Győry Károly, a püspöknek az unokaöccse, s a Győry
Elemér őt vitte oda maga mellé. Először a milyen Dezső volt ottan, Inotán volt lelkész…
— Csajághy?
— Igen, a Csajághy Dezső volt ott.
— Lajos bácsi, még erről az időszakról… ez egy nagyon fontos időszak, 1945–48 között.
Úgy tudom, hogy te bekapcsolódtál a politikai életbe is…
— Itt belekerültem a politikai életbe
— Hol itt?
— Celldömölkön. 1945 után ugye, már itt voltam. Na és az történt, hogy akkor a Szíj
Rezső meg én is Nemzeti Parasztpárti voltam, Rezső képviselő lett, én akkor nem lettem
képviselő, nem is akartam sose az lenni. 45-ben bekapcsolódtam, mivel diák koromtól kezdve
kapcsolatom volt a népi írókkal. Például Móricz Zsigmond itt vendégem volt Cellben a
negyvenes évek elején, meg Erdei Ferenc. Az lett ennek az eredménye, hogy beválasztottak a
Nemzeti Bizottságba, először. Akkor lettem itt a Nemzeti Parasztpárt helyi titkára, majd járási
titkára, meg később Vas megyei titkára. És a dr. Buday Ferenc volt az első nemzeti bizottsági
elnök, utána én lettem az elnök. Szóval nem kis dolog volt, egy kálvinista pap nemzeti
bizottsági elnök. Ugye a Nemzeti Bizottság 16 tagú volt, minden pártból négy ember, és az
volt az érdekes, hogy a Független Kisgazdapárt elnöke a gondnokom volt, a Ferenczy Mózes,
a Mák Dani bácsi pedig volt a Szociáldemokrata Párt elnöke. És nagyon jól megvoltunk
egymással, a templomba is eljöttek. A templomban ugye nem az, hogy ilyen vagy olyan
igehirdetés, ott igehirdetés hangzott.
— A Nemzeti Bizottságoknak mi volt a szerepe?
— Mindenütt Nemzeti Bizottságok voltak, azok voltak a községek vagy a városok vezetői.
Mellettük másodlagosan dolgozott a képviselő testület. Úgy hogy a nemzeti bizottsági elnök
nélkül semmi nem történhetett... Ekkor egy nagyon régi vágyat sikerült teljesíteni, hogy ti.
Celldölmökön gimnázium szerveződjék. A Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt tett
egy kis egyoldalas fölterjesztést a minisztériumba, hogy gimnáziumot kérnek Celldömölknek.
Persze, hogy elutasították. Akkor még Buday Ferenc volt a Nemzeti Bizottság elnöke, és jött
hozzám, akkor már a Parasztpárt megyei titkára voltam, s a Parasztpártté volt a kultuszminisztérium.
Ott dolgozott a Tarr Kálmán, meg a Kovács Jóska. Te ezeket ismerted…
— Személyesen nem, a Tarr Kálmánról tudok, hiszen a fia is lelkész, a Kálvin Kiadó
igazgatója.
— Meg a Kovács József, nagyszerű igehirdető. Később ez a két ember bekerült a Konventi
Irodára. Na már most, a kapcsolataim megvoltak, s akkor elhatároztuk, hogy tartunk egy
nagygyűlést, s meg kell hívni egy tekintélyes Parasztpárti embert, s kivenni belőle az ígéretet,
— 7 —
hogy legyen gimnázium. Alaposan nekiláttunk a dolgoknak, az én kezembe futott össze
minden szál. Az összes községtől megkérdeztük, hogy kik jönnének ide gimnáziumba,
létszámot, mindent meghatároztunk, képviselő testületet. S akkor volt egy olyan esetünk,
hogy tavasszal, 46 júniusában kellett volna egy nagygyűlést tartani itt. És nem jöttek meg.
Kinevettek bennünket, s akkor én dühösen fölmentem, s nem éppen dicséretes módon
énekeltem Péter bácsinak, meg ottan a Nánásy volt az ilyen ügyek szervezője. S akkor azt
mondtam, hogy rendben van, csúffá tettek bennünket, de egy gyűlést feltétlenül kérünk az
ősszel, de annak az idejét, meg hogy ki legyen, azt mi határozzuk meg. Ebbe bele is mentek.
Így történt, hogy amikor már a teljes előkészület megvolt, sikerült megegyezni abban, hogy
46 szeptemberében Keresztury Dezső, a kultuszminiszter jön ide. Megígérték, én aztán
többször is fönn voltam, tényleg, ez így történt. A Keresztury lejött, egy igen nagy gyűlést
szerveztünk itt neki, két-három ezer ember volt itt, vidékről is. És kérlek szépen, míg fölment
oda a pulpitusra, oda, ahol most a posta van, addig nem volt ott semmi sem látható. Hanem
amikor a Nemzeti Bizottság, akkor még a Buday Feri üdvözölte, és említette, hogy
gimnázium kéne Cellre, egyszerre előkerültek a transzparensek, meg a nagy üvöltözés, hogy
„gimnáziumot Celldömölkre”, Keresztury meglepődött. Nem gondolt ő arra, hogy itt ilyen
gyűlés fogja fogadni. Én sem mondtam neki sose. S akkor azon a gyűlésen megígérte a
gimnáziumot Celldömölknek. Ez annyira tény kérlek szépen, hogy amikor nekiadtuk a
dokumentumokat egy nagy halommal, és én újra, amikor megírtam a gimnáziumszervezés
történetét, átnéztem őket, oda van írva a kérésünkre az államtitkárnak, a Nagy Józsefnek
odaírta, hogy mindent el kell követni, hogy gimnázium legyen Celldömölknek. „Megígértem:
Keresztury”. Úgyhogy meg is történt, ősszel megkaptuk a gimnáziumra az értesítést, de csak
1947. januárjában nyílott meg, mert addig tartott míg igazgatót… Pápáról a gimnáziumból
akartam, a későbbi igazgatót a Rab Pista bácsi után, nem is tudom ki lett az igazgató… azt
hívtam meg először igazgatónak, de aztán később lemondott, hogy nem vállalja mégsem a
szervezést, aztán lett a Vass Károly. Most a 60 éves jubileumon az igazgató köszöntött is, mint
aki református lelkész… Nádasdy Lajos… hát a kutya se tudja máma már jóformán…
meghívta ide Keresztury Dezsőt és hát azután lett gimnázium. Nagy tapsot arattam, hogy úgy
mondjam.
— Szóval, Lajos Bácsi, a kapcsolataidnak köszönhető a celldömölki gimnázium.
— Igen, a kapcsolataimnak lett az eredménye az anyaegyházzá szervezés is jóformán, mert
hiszen megvolt a kapcsolatom minden fele. Úgy hogy még mikor Nagyvázsonyba kerültem,
akkor is...hát nagyon kitolt velem a Győry Elemér, mert az új parókia befejezéséhez öt ezer
forint segélyt kértem. Hát, Tarr Kálmán, meg a Jóska, meg a Simon Sándor. Meg is ígérték,
egy hét múlva ott lesz az ötezer forint. Hát kérlek szépen, egy hónapig vártam, semmi nem
jött, s akkor a sógoromat, az Pesten élt, levélben megkértem, menjen be, s kérdezze meg, mi
van. Hát kiderült, hogy utánam a Győry Elemér ment Pestre és az én öt ezer forintomat
eldirigálta a szentgotthárdi gyülekezetnek, a Fejes Gábor fiának, a Fejes Lacinak, aki ott volt
lelkész, hogy egy házat vegyenek. Én akkor írtam, megvan a levél, ott a levéltárban, írtam egy
dühös levelet a Győry Elemérnek, hogy hogy’ tehetett ilyet. Tudja, hogy hogyan lakom én
most Nagyvázsonyban? Úgy, hogy nincs a fejem fölött, csak mennyezet van, nincs semmi,
gerendák vannak, meg nincs kályhám, meg egyéb… És aztán akkor írja vissza, hogy neked
igen jó ismeretséged van, menj föl, aztán te biztos kapsz megint. Tényleg fölmentem, de
akkor már csak három ezer forintot tudtak adni, mert annyira kifogyott a pénz. De az a három
ezer forint is jó volt, mert abból be tudtuk fejezni a parókia építését. Szóval ilyen
körülmények között, mivel politikailag, hogy úgy mondjam otthon voltam ezekben a
— 8 —
dolgokban, mindig tudtam, hogy hol kell kereskedni, kivel kell tárgyalni, hogyan kell
tárgyalni. Nincs másképp ma se. Sokszor gondolkodom rajta, olyan szépen, olyan kis
naivan… a Bölcskei ugyan eléggé erőteljesen szól mostanában, de még mindig nem elég
erőteljesen ahhoz, hogy a kommunisták jól értsék. Mert ezekkel, nézd, nem lehet másképp
tárgyalni, mint határozottan. Ha határozottan kijelenti valaki... Nem az, hogy meglepődünk
azon, hogy nem küldik a pénzt, meg hát várjuk a pénzt... Követeljük! Tessék teljesíteni – ezt
ki kell mondani, kerek-perec, akár tetszik, akár nem az illető úrnak.
— Úgy érzed, hogy az egyház nem elég határozott?
— Nem elég határozott egyik egyház sem.
— Lajos bácsi, nem tudom, mert pl. a legutóbbi választáson az egyházak elég egyértelműen
állást foglaltak…
— Hát igen, de nem elég határozottan. Én a magam részéről, amikor vitába keveredtem,
elég kemény válaszokat szoktam adni, mint aki politikailag tudtam, hogy hogyan kell
beszélni. Pedig tudták rólam, hogy ki vagyok. Zánkán megválasztottak tanácstagnak
— Tanácstagnak? Zánkán? Ez hogyan volt lehetséges?
— 1954-ben voltak újra választva a tanácstagok. Zánkán is tudták, hogy korábban benne
voltam a politikában, s nem félek attól, hogy beleszóljak bizonyos dolgokba. Szélsőbaloldali
tanácselnök és tanácstitkár volt és abban a körzetben, ahol laktam, ahol a parókia van, tudtom
nélkül összebeszéltek az atyafiak. A jelölőgyűlésen előterjesztette a Dezső József, hogy kit
javasol a párt. Erre föláll a Kuruc Sanyi, és akkor bejelenti, hogy mi a nagytiszteletű urat
akarjuk tanácstagnak. Ot voltam, majdnem kiestem a padból. Az elnökség is meg volt
döbbenve, elkezdődött a purparlé. A társaság egyhangúlag ragaszkodott ahhoz, hogy én
legyek a tanácstagjuk. S megkérdeztek, hogy elvállalom-e. Ha egyszer mindenki azt akarja,
elvállalom, mondtam. Nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet. S mikor megválasztottak,
jött a Muravecz nevű egyházi megyei főnök először, mondván, hogy hallotta, hogy
megválasztottak, mondjak le. Mondom, dehogy mondok le. Ha egyszer megválasztottak, nem
mondok le, ezt tessék tudomásul venni. S akkor mozgósították a járási pártbizottságot, egy
gyűlés volt, s akkor ott a gyűlésen is... de először bejöttek hozzám, új határozatokat kellett
hozni, meg nem tudom mi, hogy szavazzam ám meg. Mondom, uraim, termáészetesen
megszavazom, amikor úgy látom, hogy az hasznos a községnek. Este a gyűlésen, amikor ott
gyülekeztek, ott beszélgettem, s egyszer csak hallom a hátam mögött, hogy „melyik a pap?”.
A járási főnök kérdezte ezt, s akkor mondják neki, hogy „maga előtt áll”. Ők aztán nem
követelték, hogy mondjak le, hanem ez a Muravecz, az ÁÉH embere legalább ötször-hatszor
volt nálam. Sose felejtem el, feleségem szegény, ugye Zánkán le lehetett látni az állomás felé
vezető útra, kinézett, s mondja, te, már megint jön ez az ember. Akkor írtam Nagy Imrének,
akkor még Nagy Imre volt a miniszterelnök. Megvan a másolata most is, meg a válasz is.
Aztán a megye megkapta az utasítást, hogy engem hagyjanak békében. Így aztán, amíg én
Zánkán voltam, 56 március végéig, akkor mentem el Nemesvámosra, tanácstag voltam, s
minden gyűlésen ott is voltam, s a gazdasági bizottságnak nem csak tagja, hanem elnöke is
voltam. Úgy hogy nem tudtak, talán nem is mertek aztán kizárni semmiféle dologból. Máig is
van egy-két meghívóm, amelyeket jó megnézni, miről is tárgyaltunk akkor. A múltkor került
egy a kezembe és benne van, hogy szervezni kell a téeszcsét, s minden tanácstag tartsa
kötelességének, hogy hirdesse, hogy mennyivel jobb lesz és hasonló.
— És akkor Te is szervezted a TSZ-t, mert ez volt a kötelességed? Ilyenkor mit csináltál?
— 9 —
— Semmit. Én a téeszcsét nem szerveztem.
— Persze, hogy nem. De ilyenkor mit tudtál csinálni? Azt mondtad, hogy te nem szervezed?
Mit mondtál?
— Ugye, a tanácstagok se szervezték, mert azok jó része is református volt, két-három
református is benne volt a tanácsban. Úgy hogy a presbiterek nagyon jól tudták, hogy nincs rá
szükség, a pap se szervezi. Zánkán addig nem volt téeszcsé, míg én ott voltam.
Nemesvámoson sem szerveztem, ott is jöttek a járástól, küldték a kisbírót, hogy menjek át, s
akkor a községházán, hogy ez meg ez akar lenni, akkor volt éppen… megállj csak…
úrvacsorai előkészítő bibliaórák egész héten. Mondták, hogy elkezdődött a TSZ-nek a
szervezése, s én is lépjek be. S akkor azt mondtam, hogy uraim, vegyék tudomásul, hogy én
sem a szószéken, sem egyébként nem hirdetem a TSZ-t. Nekem nem az a feladatom. Kereken
megmondtam nekik. S akkor az úrvacsorai előkészítőn tömve volt, ott az istállóból készített…
hát ugye, ilyen tanácsterem, sírva jöttek asszonyok, mert ott erőszakoskodtak. Sose felejtem
el, akkor este az volt az Ige, amikor Jézus a tengeren jár és hát Péter mondja neki, hadd
mehessek oda, s akkor, hát kint hallgatóztak, azt mondtam nekik, hogy ez elkerülhetetlen,
semmilyen vonatkozásban megakadályozni nem tudjuk. Azt kell csinálni, rábízni magunkat
Jézus Krisztusra, s ezt mondani: Uram, tarts meg minket, mert elveszünk. Ez az, ami minket
megtarthat. Sose felejtem el, ez volt. Ez szerdán volt, s aztán pénteken reggel akartam
bemenni Veszprémbe, s az autóbusz megállóban odajött hozzám az egyik szervező, s mondja,
hogy nagytiszteletű úr, beszerveztük a falut, jóformán mindenki belépett a téeszcsébe.
Mondom örüljenek neki, tudomásul szolgál. Az volt a szerencsém, hogy az egyik iskolatársam
lett a tanácstitkár. És hát így békében hagytak Vámoson. Nem nagyon volt számomra
nehézség. Hiszen a gyerekek is, az összes be volt íratva hittanra, 60–80 gyerek volt, tudtam
dolgozni. A konfirmandusok külön órára jártak.
— Lajos bácsi, erről jut eszembe, annak volt-e valami következménye még
Nagyvázsonyban, hogy 1948 előtt politikai szerepet vállaltál?
— Nem igazán, apró ügyek. Ott volt egy rendőrkapitány Nagyvázsonyban, Sós nevezetű.
Ő piszkált. Elrendelték pl. Áldozócsütörtökön azt hiszem, hogy ürgét kell önteni, most ezt
kell, azt kell, sokszor vasárnapra. Persze én sose mentem ki. Mikor először jött hozzám a
rendőr, éppen menni akartam a templomba. Mondom, nem hallja, hogy szól a harang? És
énnekem nem az a dolgom, hogy ürgét önteni menjek, hanem az a dolgom, hogy menjek Igét
hirdetni a templomba. Mondja meg a főnökinek, hogy a református pap nem megy ürgét
önteni, máma Áldozócsütörtök van. És mi történik? Tíz év múlva nemesvámosi lelkész
vagyok, jön hozzám az egyik nemesvámosi leányzó, Kovács Zsófi, Veszprémben dolgozott,
tiszteletes úr, férjhez megyek, és bemutatnám a vőlegényemet. És kérlek szépen elhozza a
vőlegényt és ki jön be, mint a Sós elvtárs és a Zsófi. Elmeredtek a szemei, az is meglepődött,
no meg én is. Mondom Sós úr, hogy kerül maga ide? Aztán kiderült, hogy már nem rendőr,
hanem kőfaragó Veszprémben egy kőfaragó mesternél. Rendesen megesküdött a leányzóval
pár hét múlva. Szóval ilyen eseteim is vannak. Ilyen apró bökölődések voltak, de hát azokat
kibírtam. Zánkán, mondom, megválasztottak tanácstagnak, ott meg hiába próbálták, hogy
lemondassanak 1954-ben.
— 1956 tavaszán aztán Vámosra kerültél…
— Vámoson már annyi eredménye volt az ilyen, hogy úgy mondjam ismeretségnek, hogy
amikor mint tanácsbírót kiküldtek ugye valahova, egyes helyekre, pl. az ősi gyülekezetbe,
— 10 —
mondja a lelkész meg a lelkészné, aki tanítónő volt, hogy állandóan piszkálja az igazgató,
hogy hogyan mer bemenni a templomba, mert a papné volt a kántor. Hogy’ mer bemenni a
templomba, mikor tanítónő? S akkor én, amikor ez a később százados Cs. József jött
számonkérni egyszer, a püspöknek megmondtam ugyan, meg az esperesnek is ezt a dolgot,
hogy tegyenek valamit, megmondtam amannak is. Mondom, nézze kérem, ott van az a
szerencsétlen papné, hát az kántor, papné. Hát hogy’ meri egy igazgató állandóan támadni és
idegesíteni? Hát, mondom, ez önöknek mindegy? Hogy’ lehet egy embert így tönkretenni?
Azután sose bántották a papnét.
— Lajos bácsi, bizonyára ilyen tapasztalatok alapján mondtad az imént, hogy határozott
hangra van szükség.
— Igen. Na és az az érdekes… nem tudom miért… de amikor Békefy meghalt és jött a
választás, hat főjelölt volt. Honnan tudom? Onnan tudom, hogy négy úr állított be hozzám
egyszer a választás előtt Vámoson a hivatalba. Kik voltak? Az ÁVH egyik fő korifeusa, nem
tudom a nevit, a veszprémi fő ávós, az egyházi ávós, meg még egy úr. S akkor azzal kezdték,
hogy tiszteletes úr, maga őszinte ember. Tanácstag volt, politikus volt, tudjuk, hogy a Nemzeti
Parasztpártnak volt vezető egyénisége. Őszinte beszédet kérünk. Ezek és ezek a
püspökjelöltek, hatan maradtak, abból háromnak van esélye szerintünk, s mondja meg
nekünk, ki az, akit a papok leginkább püspöknek tartanának. Még akkor a Nyáry Pali volt az
egyik főjelölt, egyházkerületi főjegyző, meg a Bakos Lajos, most nem jut eszembe a
harmadik… a Fekete Sándor is, tudod, hogy ő igyekezett… Hát én azt mondtam, nézzék
uraim, szerintem dr. Bakos Lajos a legképzettebb, akár így nézem, akár úgy nézem, a
prédikációit sokat olvastam, mert akkor bírálatra a prédikációkat ki szokták adni, tudod…
Voltak ezek a…
— Lelkészi kiskörök?
— Igen, ezek a kiskörök…
— És ott egymás prédikációt bíráltátok?
— És az egyiknek az elnöke én voltam, és akkor ki-kiadták, beszedték tőlünk az esperesek
a prédikációkat, hármat, és akkor a Bakosé hozzám került. Nem tudtam, hogy az övé. És
akkor elmondtam nekik, hogy szerintem Bakos Lajos az, aki mondjuk tudásban, meg egyéb
tekintetben is odavaló, bár szangvinikus természet, azt tudom. Hirtelen kirobban, de azt
böcsülöm benne, hogy utána már bocsánatot is kér egy óra múlva, ha esetleg netán valakit
megbántott. S egyszer Lajos megkérdezte, te, voltak tenálad is? S mondom, voltak énnálam
is. Te kit ajánlottál? — kérdezte, s mondom, mit gondolsz, kit ajánlottam? Szóval ilyen esetek
voltak. Hogy miért? Az ég világon mindent tudtak rólam. Tudták, hogy az apám például ispán
volt és akkor a pusztaiak megválasztották az első kommunizmus alatt a puszta vezetőjének.
Hogyha bekapcsolódott az ember ilyen vonatkozásban, figyelték is, lehet, hogy engem is
figyeltek… Igen, biztos, hogy figyeltek.
— Lajos bácsi, váltsunk témát! Nagyvázsony, Zánka, Nemesvámos – tehát ezek voltak a
lelkipásztori állomások. Ez az életednek a lelkipásztori vonulata. De van egy másik is: a
történelem iránti érdeklődésed honnan ered?
— Nézd, én alapjában véve szeretem a történelmet és mindig foglalkoztam vele. Volt olyan
gondolatom is, hogy egyháztörténész leszek. Az első ilyen történelmi írásaim megjelentek,
mikor püspöki káplán voltam. Akkor jelent meg az első a Lelkészegyesületben. Trombitás
— 11 —
Dezső, aki teológustársam volt, később esperes lett…
— Aztán Los Angelesben, Kaliforniában lett lelkipásztor…
— Írt a Lelkészegyesületbe egy cikket a lelkészválasztásról, hogy a lelkészt ne a
gyülekezetek válasszák, hanem a püspök nevezze ki. Akkor én már Medgyaszay mellett
voltam, és hát volt egy ilyen vita. S akkor fogtam magamat, és hát nem mondtam a
püspöknek, nem kértem tőle engedélyt, s írtam arról, hogy mit szól Kálvin a püspöki „egy
kézhez”. S ilyenek voltak benne, hogy nem kell feladni a régmúltat, Kálvin idézeteket
hoztam. A püspök is olvasta. Nem tudott róla, ő is meglepődött rajta. Tiszteletes úr, hát maga
így? Mondom, miért, rosszat írtam, püspök úr? Azt mondja, nem, nem írt rosszat. Én aztán
megírtam ott elég vastagon, azután elhallgattak ezzel. Ez volt az első, ami, hogy úgy
mondjam országosan ismertté tett. Ennek lett a következménye az, hogy amikor a Református
Jövő — akkor még Péter János volt a szerkesztője, azt hiszem —, kerületi megbízottakat
keresett, hát akkor a Bottyán Jánost, aztán meg Esze Tamást meg engem kértek fel ilyen
tudósítóknak. Úgyhogy a dunántúli egyházkerület részéről én lettem a tudósító. Nem felejtem
el, hogy amikor A. Tóth Sándor lett a pápai rajztanár, én készítettem vele az első riportot, s
azután nagyon sokk cikkem jelent meg. S volt egy ilyen Nemzeti Könyvtár c. kiadvány, s volt
benne egy hirdetmény Finnországgal kapcsolatban, s az egyik pályázatot én nyertem meg, és
a „Bem Apó” c. nemzeti kiadványban meg is jelent. Szóval így kezdődött. S később, amikor
aztán bekerültem a Gyűjteményekhez, akkor kezdtem tulajdonképpen a valóságos történelmi
dolgokat írni, és méghozzá úgy, hogy kapcsolatom volt a szombathelyi levéltárral, dr. Kiss
Máriával, Horváth Ferivel. Aztán meg a veszprémivel, a a Takátscsal, annak mutattam meg
először azt a vámosi oklevelet, amelyikről írtam. S aztán a Vasi Szemlével kerültem
kapcsolatba és az Életünkkel. Az Életünkben jelent meg az első cikkem Petőfivel kapcsolatban,
amelyik abban a kötetben is benne van, amelyik nagy port vert fel, állítólag Fekete
Sándor gyomorgörcsöt kapott, mert a vaskalaposok nem akarták elhinni, hogy vannak új
dolgok is. Annak idején, amikor megírtam, hogy nem Horváth Lenkét tanította… akkor
elképedtek. S azután, amikor a Kiss Jóska összeállította a többkötetes kritikai kiadást, egy
nyikkot sem szólt, hogy a Nádasdy Lajos 1972-ben már megírta azokat a dolgokat, amiket ő
is írt.
— Lajos bácsi, egy kicsit előreszaladtunk. Arra azért kíváncsi lennék, hogy miért kerültél a
Gyűjteményekbe, különösen, ha arra gondolok, hogy a nemesvámosi gyülekezet egy nagy,
erős gyülekezet még ma is. Mi vett rá téged arra, hogy a Gyűjteményeket válaszd?
— Amikor én odakerültem, nem volt ám virágzó gyülekezet... Akkor alig voltak hittanra
jelentkezők is. Szegény elődöm, hogy úgy mondjam, eléggé rusztikus természetű egyéniség
volt. Úgy készültem, ahogyan mondtam, a lózung alapján prédikáltam. De mindig volt
mellette valamilyen idézet, és ehhez hasonló dolog, vers vagy más. S nagyon szerették
hallgatni az atyafiak, s a gyülekezet nagyon szépen szaporodott. Úgy hogy a gyerekek is mind
be voltak íratva hittanra, és eléggé fegyelmeztem a társaságot.
— Ennek még ma is híre van. Molnár Csabától, a mostani lelkésztől hallottam, hogy
mennyire határozott, fegyelmező lelkipásztor voltál.
— Így van. Kérlek szépen, ott nem lehetett dumapartit csinálni. És a presbitereknek is azt
mondtam, nézzék atyámfiai, maguk a gyülekezet atyjai, hogy úgy mondjam, presbiter atyák,
én is mindig annak tartom önöket. Önök megkívánják tőlem, hogy a kötelességemet
teljesítsem mindenféle tekintetben, és elvárják tőlem azt, hogy a gyülekezetet építsem. Én
— 12 —
viszont hadd várjam el önöktől azt, hogy önök is teljesítsék a kötelességüket, és példamutató
templomba járók legyenek. És kérlek szépen 24 presbiterem minden vasárnap ott volt a
templomban. Mindig. A gondnokkal együtt. Akkor körbe ment a gondnokság, csak egy évig
volt egy ember gondnok, és ő választotta ki a dékánokat, két dékán volt. Én aztán nem
válogattam, ha jött egy szegényebb, gazdagabb, ahogyan jött évről évre, és odavaló volt, és
templomjáró volt, akkor az lehetett presbiter és gondnok, egyébként nem. Volt olyan ember,
akit nem választottak be, nem javasoltam. S aztán nekem támadt először, hogy hát megvette
már a gondnoki kalapot… Mondom, nézze, csak használja nyugodtan a gondnoki kalapot, de
nem lesz gondnok Nemesvámoson. Nem jár templomba, tehát ilyen ember nem lehet az
egyházközség gondnoka. El volt intézve.
— Lajos bácsi, mégis, miért döntöttél a Gyűjtemények mellett?
— Bakos Lajos jött ki hozzám, kétszer is Vámosra, ebben az ügyben. Mert én korábban a
Veszprémi Egyházmegyében levéltáros és könyvtáros voltam. Ezt tudta a Lajos. Én tettem
akkor rendbe a Veszprémi Egyházmegye könyvtárát meg levéltárát is. Nem tudom aztán,
hogy jutott eszébe, hogy engem bevisz az Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeibe
munkatársnak. Aztán hát beleegyeztem. Aztán, amikor már megválasztottak, kicsit össze is
kaptam vele, mert hát ugye kongruát nem kaptam, s aztán a fizetésem kevesebb volt, mint
Vámoson. Készpénzben mondjuk volt fizetésem, mert Vámoson először csak 500 Ft. volt a
fizetésem, meg tíz kiló gabona családonként. Ez annyit jelentett, hogy aratás után hozták meg
a gabonát, 260 család volt, az 26 mázsa gabonát jelent, ugye. Meg a fát is kitermelték a
temetőből. 56-ban meg villámgyorsan az egyház erdeiből úgy föltöltöttek, hogy évekig elég
volt a fa. Úgyhogy… aztán… hát én nem tudom… meggyőzött a Lajos. Nem volt
megelégedve Miklós Dezsővel. Kis akarnok volt az, hát ezért is hagytam ott olyan korán.
Mert, ugye 73-ban én ott hagytam a gyűjteményeket. Mert olyanokat csinált… Általában soha
nem válaszolt a levelekre. A legritkább esetben. S általában nekem írogatták a leveleket,
éntőlem kértek könyvet, meg nem tudom mi, s azt követelte tőlem, hogy mutassam meg neki
a leveleket, amiket kapok. Mondom, lölköm, azt nem éred meg, mert az személyes levél, és
én nem mutatom meg neked azokat. Aztán meg történt olyan, hogy összepakoltam,
Francsicsné volt akkor a titkárnő, mondtam, adja föl. S a Miklós Dezső az hónapokig, hetekig
nem volt Pápán mikor én odakerültem. Elment Pestre egy hónapig, hónap elején visszajött, a
fizetést ugye kiadta, s újra ment Pestre. A Miskával mindig arrogánsan beszélt, mert a Miska
is volt ott a könyvtárban…
— Márkus Mihállyal, a püspökkel…
— A Márkus Miska. Szentgyörgyvölgyről odajött és pápai segédlelkész volt vagy
helyettes. Na szóval, megyek másnap, s látom, a csomag ki van bontva, szét van szórva. S
mondom, mi van, Margit? Azt mondja, megjött az igazgató úr, s azt mondta, ő nem
engedélyezte, s ezeket a könyveket nem lehet kiküldeni. Hát akkor persze megint
összeakasztottuk a bajszunkat, bár énvelem nagyon jól ki lehetett jönni mindenkinek, mert
eléggé türelmes vagyok. S aztán ő néha ellentétbe került… valamit a város kért egyszer és
nem teljesítette és panaszt tettek a püspöknél. Aztán a püspök behívatta Veszprémbe. Nekem
ezt maga Bakos Lajos mondta el, s aztán ott is el kezdett hepciáskodni. Nem tudom mit kértek
a várostól, valami kiállításra anyagot. Szóval a Lajos akkor elmondta neki, hogy nézd, én
most kimegyek, megfésülködöm, visszajövök, addig gondolkodhatsz, hogy megcsinálod,
vagy nem csinálod meg. A következménye meglesz aztán. S úgy látszik, a Miklós Dezsőnek
megjött az esze, akkor csinálta azt a kiállítást, ami a folyosón volt, meg aztán az egyik
— 13 —
osztályteremben, de te ezt nem tudod, van róla cikk a Naplóban is. Jó kiállítás volt annak
idején. Valami okból a város ezt kívánta. Szóval azt mondta nekem a Bakos, ha nem csinálta
volna meg, azonnal kirakta volna... Szóval egyszer aztán azt mondtam a Lajosnak, nézd, én
ezzel az emberrel nem dolgozok, nyugdíjba megyek. Azt nem teheted meg, mondta. De
megtehetem, mert nem lelkész vagyok, hanem kültag, és betöltöm a 60. életévemet januárban,
73-ban. Mégis kénytelen volt tudomásul venni, s én 1973. február 1-jével nyugdíjba is
mentem. Így kerültem aztán ki a gyűjteményektől egy darabig, és akkor kezdtem aztán jobban
írogatni pályázatokat meg ilyesmiket. Meg hát dolgoztam ősszel, a Sárvári Cukorgyárnak
répaátvevője voltam éveken keresztül, három-négy-öt hónapig, januárig, sokszor
szeptembertől kezdve, az jó mellékkereset volt. Meg hát a cikkek, amiket írtam, mindig
hoztak valamit. Éppen gondolkodtam rajta. Mondjuk a legmagasabb cikk-díjam most nem
régen volt, 23.000 Ft., az Életünkben a Stettner-Zádorról, s a legkisebb 90 fillér. A Dunántúli
Protestáns Lapban jelent meg annak idején a segédlelkész konferenciáról egy összefoglaló
cikkem és a Pongrácz Józsi bácsi főszerkesztő 90 fillérrel díjazott.
— Szóval Lajos bácsi, te 1973-ban nyugdíjba mentél, mert nem jöttél ki Miklós Dezsővel.
De térjünk egy kicsit vissza oda, amikor Bakos Lajos hívott a Gyűjteményekbe
Nemesvámosról. Mikor volt ez pontosan?
— 1968-ban. Akkor még nem válaszoltam neki, és 69-ben aztán megint csak elkezdte.
— Akkor a Gyűjtemények igazgatója volt Miklós Dezső, s akkor téged milyen beosztásba
hívtak?
— Beosztott munkatárs voltam. Az egyházkerületi közgyűlés beosztott munkatársnak
választott meg. És én akkor azonnal azon a közgyűlésen, akkor még vámosi lelkész voltam, le
is tettem az esküt.
— Hányan voltak akkor a Gyűjteményekben munkatársak?
— Csak én. Senki más.
— Illetve Miklós Dezső igazgató, de ő nem volt ott sosem.
— Legtöbbször nem volt ott.
— És milyen volt a könyvtár? A levéltárban ki dolgozott?
— A levéltárban Kiss Gyula volt egy pár hónapig, amikor Tóth Kálmán után nyárádi
lelkész lett. Aztán a Kiss Gyula egyszer csak elkezdett bejárni, s a Miklós Dezső rá bízta a
levéltár anyagának a rendezését. S ő csinált is egy fondjegyzéket. De közben rettenetes dolgok
is történtek. Mindig idehozta a könyvtárba az anyagot és amit kiselejtezett, azzal másnap
reggel a Francsicsné gyújtotta be a kályhát. Nekem semmiképpen nem tetszett ez a dolog.
Hogy mit selejtezett ki, hogyan selejtezett, ezeket a dolgokat nem tudom, de az biztos, hogy
nagyon sok anyagot elégetett.
— A Kiss Gyula után ki volt a levéltárban?
— Senki sem.
— S ha jött valaki valamilyen kéréssel?
— Akkor át kellett vele menni, s az anyagot elhoztuk a könyvtárba.
— Ekkor már a Csáky utcában volt a levéltár, ugye?
— 14 —
— Igen, akkor a veszprémiek tették rendbe a levéltárat. Nagyon jó kapcsolatba kerültem
velük. A veszprémi levéltárosok rakták be a vas állványokat, s ők rakták rá az anyagot is. Ez
72 körül volt, mielőtt én elmentem, már megvolt. Ingyen megcsinálták.
— Milyen volt a könyvtár?
— Hát, rettenetes állapotban volt. Itt is egy halom könyv, ott is egy halom könyv. Nem volt
rendezve jóformán semmi sem. Nagy volt az összevisszaság. Mikor hát odamentem először,
Miklós Dezsőt ismertem, mert Füreden találkoztam vele egy ilyen lelkészértekezleten, mikor
Pápára került, akkor Bognár Karcsi bemutatta. De akkor még szó sem volt arról, hogy
valamikor én odakerülök. Aztán mondja Miklós Dezső, hogy ismerkedjek a könyvtárral, mert
hát meg kell ismerni. Mondom, nézd, én előbb ismertem, mint te. Mert teológus koromban
általában mindig bogarásztam valamit, és akkor Pongrácz Józsi bácsi ezt tudta rólam, és ha
nem volt ott, vagy valahova el kellett mennie, akkor mindig szólt… Ha órán volt akkor is:
tiszteletes úr, menjen le, helyettesítsen. Szóval Pongrácz Józsi bácsi idejében én már ismertem
a könyvtárnak a beosztását, és én nagyon sokat rakosgattam ott. Meg ha nem volt, egy hétre
elment, akkor Trócsányi volt a helyettese, de én voltam lent a könyvtárban. Aztán Trócsányi
le szokott jönni, hogy na, tiszteletes úr, el tudja látni? Hát persze, nagytiszteletű úr, hiszen
ismerem ától cettig az egész könyvtárat. Úgyhogy, ha valamire szükség volt, akkor én ott el
tudtam igazodni. Volt egy katolikus pap, egy bencés szerzetestanár, aki Józsi bácsihoz sokat
járt és a könyvtárból sok mindent használt, s ha nem volt a Józsi bácsi, s keresett egy könyvet,
ki tudtam neki adni. Megmondta, hogy mire van szüksége, megnéztem a katalógusban, s ki
tudtam neki adni. Úgyhogy azt a könyvtárat, mielőtt még megválasztottak volna, már rég
ismertem. Persze, nem volt az olyan, mint az én teológus koromban, mert hiszen, ki volt
szórva, ugye. A Józsi bácsi idejében elég jól összerakták, de hát tudod, hogy aztán rendbe én
raktam már, amikor az egészet elkezdtem ellenőrizni. De ezt már nem a Miklós Dezső
idejiben, hanem, amikor együtt voltunk a Kövy Zsolttal.
— Kik jártak a könyvtárba a 60-as évek végén, 70-es évek elején. Jártak egyáltalán?
— Nem igen. Egy páran voltak mindössze, egy tanár a tanítóképzőből, meg hát inkább
fiatalok jártak, akik verseket kerestek, meg ilyesmi. Meg a volt dohánygyári igazgató szokott
bejönni, dolgozott valamin. Talán négyen-öten, ha voltak ilyenek. Később meg a [Szalai]
Tóni. Ritkán, hogy ha jött vidékről valaki, egy-egy pap pottyant be néha-néha.
— Hogyan kerültél ismét vissza a Gyűjteményekbe?
— Bakos Lajos belenyugodott aztán a döntésembe, de egyszer mondta, hogy Lajos,
reaktiválunk. Mondom, azt nem éred meg. Miért?— kérdezte. Azért, mert nekem nagyon jó a
helyem, ott van Sárvár, azzal megbíztatok, s abba most már beledolgoztam magamat,
tisztességesen össze is szedtük ott a gyülekezetet. Most hagyjam ott? S aztán mégis
visszakerültem 1981-ben, s úgy volt a megegyezésem a püspökkel — akkor már a Kovách
Attila volt a püspök —, hogy én csak azért megyek vissza, mert Kövy Zsoltot ismerem, a
levéltárban dolgozott. Nem tudom, hogy ki jön ide Kövy Zsolt után, amíg a Kövy Zsolt itt
lesz, addig én is itt leszek. Ebből folyt aztán az, hogy mikor te odakerültél, akkor én
szabadságra mentem, hogy úgy mondjam, s úgy tekintettem, mint aki végleg otthagyta a
Gyűjteményeket. Azután, amikor veled beszélgettem, újra visszamentem.
— Lajos bácsi, nagyon jó, hogy visszajöttél, ma is hálás vagyok érte. Így legalább
személyesen is átvehettük tőled azt a hatalmas munkát, amelyet elvégeztél. Az állomány teljes
revíziója óriási teljesítmény volt, ma is annak alapján tájékozódunk. A piros keresztek ma is
— 15 —
ott vannak a szaknaplókban azok mellett a tételek mellett, amelyeket megtaláltál. Ami azt
jelenti, hogy megnéztél minden egyes katalógus-cédulát, s ellenőrizted, hogy megvan-e a
könyv. Hiszen miután a könyvtár szétszóródott a háborúban, nem minden kerülhetett vissza a
helyére. De voltaképpen hogyan is végezted ezt a revíziót?
— Az első rész a munkanaplómban megvan, amit nektek adtam. Ott pontosan megvan, mit
végeztem. Én akkor minden nap beírtam, még azt is láthatod, hogy a túlórám mennyi. Reggel
nyolckor bementem és este hatkor jöttem haza. Mindig lehordtam a könyveket a kocsira,
rendeztem, aztán elővettem a szaknaplókat. S aztán újra visszahordtam. Jó kis torna volt.
— Hány évig tartott?
— 1970–71–72-ben, de akkor még csak nagyjából rendeztem át az egészet. Hanem mikor
1981-ben visszakerültünk, Zsolt meg én. Kovách Attila behívatott bennünket, hogy
visszamennénk-e, mikor Miklós Dezső már betegeskedett. Zsolt lett ugye az igazgató s azután
kezdtem el újra a revíziót, de már akkor úgy, hogy a jórészt rendbe tett anyagban könnyebben
dolgoztam. Eljutottam a végéig, csak azt a részt nem tudtam már megcsinálni…
— Ott, a hátsó raktárban…
— Pedig abban is sok olyan anyag volt, ami ebből oda került. Te, Lacim, megkerült, ott
volt a szekrény tetején egy öreg graduál… Egy ilyen nagy graduál, amelyikben szögletes
hangjegyek vannak. Ott volt a szekrény tetején hosszú ideig, amikor én még ott voltam. S
amikor újra visszakerültem 81-ben, nem láttam. Visszakerült az? Egyetlen példány, amelyik
országosan is nyilván van tartva. Ez mindig izgatott, légy szíves nézd meg, megkerült-e?
— Melyik szekrényről van szó, Lajos bácsi?
— A régi feldolgozóban. Ott volt egy szekrény, és annak a tetején volt. Nagyon jól
emlékszem rá, hogy amikor egy iskola, egy ilyen zeneiskolai kirándulócsoport volt ott, két
tanár jött velük, és kérték, hogy mutassam meg. Megmutattam nekik, s kérdeztem, hogy le
tudnátok ezt énekelni? És akkor visszaraktam, és utána, amikor 81-ben visszakerültem, már
nem találtam sehol sem. Hogy aztán hova lett, visszakerült-e a nagy alakú dolgok közé, nem
tudom, fogalmam nincs róla. Meg egy ideig aggódtam a Széchenyi beírású könyv miatt is,
amelyet ajánlott az iskolának. Az egy darabig megint csak lappangott.
— Az megvan. De Lajos bácsi, egyáltalán, hogyan kerülhetett egy graduál, csak úgy, egy
szekrény tetejére?
— Nem tudom. Szédületes anyagok voltak ott, kérlek szépen. Pláne ott hátul, amelyek nem
voltak beiktatva. Azokat ti rendbe tettétek?
— Hogyne. Azt a raktárat felszámoltuk, már nem kötegekben áll ott a könyv. Az anyag
másik része egy külső raktárban van. Ennek a graduálnak majd utána nézek, de őszintén, nem
tudok róla. De lépjünk tovább. Nem elég, hogy ezt a nagy kitartást, aprólékos figyelmet
igénylő munkát elvégezted, bekapcsolódtál a tudományos életbe is, számon tartottak mint
kutatót is.
— Nekem nem volt képesítésem, a magam nyomorúságán tanultam meg, amit
megtanultam. Meg a szombathelyiektől. Kiss Máriától, Feiszt Gyuritól, Tilcsik Gyuritól,
Horváth Feritől. Ezektől tanultam sokat. Időközben aztán megbízás alapján is dolgoztam a
Tudományos Akadémia céhes kézműves ipar árszabásainak az összeállításában. Minden vármegyéből
volt valaki. A Vas megyeit nem ők csinálták, a levéltárosok, hanem írtak egy
— 16 —
levelet, hogy vállaljam el. Úgy hogy az országos céhkataszterben is dolgoztam. S voltak más
megbízásaim is, amelyeket ők nem vállaltak el, s Mária szólt, hogy menjek és végezzem el.
Tőlük nagyon sokat tanultam. Az egész Vas megye összes irata a kezdetektől, ami megvan,
mind átment az én kezemen. Mária volt a fő céhes. Sokszor volt úgy, hogy Mária azt mondta,
nem találják az anyagot, hát én megtaláltam. Úgy hogy a Mária majdnem kiesett a székből,
amikor mondom, itt van ilyen stóc eredeti céhlevél, az egész Vas megyéből, összeírás 1762-
ből. Mondom neki, hogy már nem maga lesz ám a fő céhes, hanem én! Meg is írtam, a Vasi
Szemlében közölték, az osztrákok használják is. A veszprémi akadémai bizottság céhes
kutatócsoportjának is a tagja lettem.
— Magyarán, Lajos bácsi, miután a Gyűjteményekhez kerültél, bekerültél a tudományos
életbe is.
— Igen. Aztán akkor, amikor megírtam a pápai pálos iskolai színjátszás történetét, akkor
kerültem be az Irodalomtudományi Intézetnek a 18. századi szekciójába, amelyik
iskoladrámákkal foglalkozott. Meg is jelent egy két kötetes mű, amelyben sokszor szerepelek.
S aztán kezdtem pályázatokat írni. Három-négy pályázatot is nyertem a Veszprémi Akadémiai
Bizottságnál, úgyhogy helyes volt az elnöknek a titkárnője, hogy amikor a már a harmadikat
nyertem, azt mondja, Lajos bácsi, váltson bérletet! Úgy hogy sorba nyertem a pályázatokat, s
közben megismertem mindenkit, aki a témával foglalkozott. Nemzetközi konferencián is
tartottam előadást, pl. a pápai molnár céh vízmesterének a szolgálati rendjéről. Ilyen nem volt
sehol sem, nagyon érdekesnek tartották. A pápai molnár céhnek egész nagy hatalma is volt.
Kirendelhette a molnárokat például az erdőre fát válogatni, ítélkezhetett fölöttük. Így aztán
bekerültem a „brancsba”. S így dolgoztam aztán a pápai kőszínház történetén. Akkor a
Mátyus Feri, meg a Németh Zoltán mondták, hogy kiírják a pályázatot, s írjam meg. Akkor a
Nőnevelő Intézet jött, s aztán a Györök Leónak a dolga. S aztán Vas megyei vonatkozásban a
kemenesaljai vízimalmok, majd a pápai vízimalmok története. Aztán sok egyéb celldömölki
és pápai pályázatra is jelentkeztem, s ezek szép pénzeket is hoztak, kipótolták a
jövedelmemet. Így aztán nem volt problémám, hogy a nyugdíj mellett mi módon élek meg.
Mit gondolsz, mennyi volt a nyugdíjam? 1800 Ft.
— Szóval, Lajos bácsi, mióta a Gyűjteményekhez kerültél, s nyugdíjba vonulásod után is,
folyamatosan kutatsz.
— Ugye, a könyvek átmentek a kezemen. S amikor valami olyat láttam, ami esetleg
később hasznos lehet, leírtam egy cetlire. Egész sereg ilyen cetlim volt, például a múltkor is,
amikor kértem a Rómer Flóris térképét, megírtam, hogy melyik könyvben hol található. Meg
is küldte Mezei Zsolt.
— Lajos bácsi, ezt mindig is bámultuk. Legendás a könyvtárismereted. Nagyon sok
olvasónk tanúsíthatja ma is, hogy emlékezetből tudod, mi hol van. S még most is megkeresed
könyvtárunkat, levéltárunkat adatokat kérve.
— Persze.
— Magyarán most is dolgozol.
— Szeretném megírni a celldömölki apátságnak az őstörténetét. Annyi hiba van abban a
Roland-féle ítéletlevélben. Ezt a Jóskáék, a Hudi meg a Köblös Jóska tudja, majd kielemzik.
Szóval ezt szeretném megírni, s majd meglátom, sikerül-e megérnem.
— Lajos bácsi, banális kérdés, de azért mély értelmű is: mi a hosszú élet titka?
— 17 —
— Az, hogy a hivatást, amit választottunk, azt soha ne tehernek, vagy igának érezzük, amit
a nyakunkba vetettek, hanem végezzük jó szívvel, mindig türelemmel. Ez az egyik része. A
másik pedig a nyugodt, kiegyensúlyozott családi élet. Az a családi élet, ahol a családtagok
szeretetben, nyugalomban egymásért együtt dolgoznak magáért a családért és átvitt
értelemben a nemzetért, a nemzet jövőjéért. Ez a hosszú élet titka. Semmi más nem kell. A
lélek tisztasága, az erkölcs tisztasága és a belső nyugalom. Nálam ez volt a hosszú életnek a
titka. Soha nem idegesített, ha sok volt a munkám, én vállaltam a szolgálatot, teljesítem
lelkiismeretesen, erőmből tell

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.