Iskolánk november 16-án tartotta huszadik szalagavatóját, amelyen hagyományainknak megfelelően a diákok templomi műsorával, a szalagtűzés rítusával és a városi sportcsarnokban tartott bállal ünnepeltünk.

Veress Zsuzsa, a 12/A osztályfőnöke ünnepi beszédét követően az ünnepségen készült képek galériáit tekinthetik meg olvasóink.

Kedves Ünnepeltek! Kedves - tisztelt Szülők, Rokonok, Barátok – kedves Meghívottak és Egybegyűltek!

Induláskor - hat, illetve négy évvel ezelőtt – volt itt egy csomó ma született bárány. Nekik voltak mindenféle igényeik; szüleik számára ígéretek voltak; és mi, tanárok igent mondtunk rájuk.

Aztán elkezdődött ez az egész egész: a refis létezés. A tanulás, a lelki-szellemi fejlődés, a felnövekvés a diákok számára olyan, mint valami hegymászás. A felnőtt nevelők (szülők és tanárok) pedig olyanok, mint a túravezetők. A cél világos: fel kell érni a csúcsra. Hát, nekivágtunk.

Együtt indultunk az ismeretszerzés útján. Izgultatok és izzadtatok, voltak, akik ingadoztak, voltak, akik iparkodtak. Aki intelligensen illeszkedni tudott és igyekezett, azt irigyelték – aki átlépte az ingerküszöböt, az előbb-utóbb kikötött az igazgatói irodában. Esetleg igazoltan ismételt ezt-azt.

Hohó, most vesszük észre, ezen a hegyen, melyen felfelé mászunk, lépcsők vannak! Hétlépcsős Hegy, mint Dante Isteni Színjátékában a Purgatórium, azaz a Tisztulás hegye. Láttuk, hogy volt, aki felfelé bukott, volt, aki lefelé, avagy végérvényesen kiesett a játékból. Mert – nézd csak! – ez a felfelé mászás egyszer csak kezdett hasonlítani a „Ki nevet a végén?” társasjátékhoz: pl. csapdába estél, kimaradsz egy körből. Vagy: hibáztál, eredj vissza a startvonalhoz. De mindenképpen az az igazság derült ki, hogy te, a Refi most végzős évfolyamának diákja: itthon vagy. És voltak, akik csak a szemükkel jeleztek a legnehezebb időkben is, hogy nem vagy idegen.

Ismerjük egymást, mostanra már tudjátok, mi illik; kit illet irgalom, kit pedig ítélet. Keresitek ideáljaitokat ebben a mai információ-invázióban. Nehéz. A felnőttek azt mondják, az ima és az Ige eligazít – de olykor mekkora erőfeszítés kell ahhoz is, hogy szeretni tudjuk azokat, akiket szeretünk. Mi, felnőttek, pedig időnként úgy érezzük, hogy nem tanítunk vagy nevelünk, csak idomítunk benneteket. És állandóan érezzük, mindannyian, hogy az idő kicsúszik a kezünkből, hogy rohanás közben, avagy éppenséggel a plafont bámulva elszalaszthatjuk a legfontosabbakat.

Pedig minden pillanat ilyen: MOST, AMIKOR UGYANÚGY, MINT MINDIG, LEGFŐBB IDEJE, HOGY.

A mondatot ki-ki a maga legfontosabb feladata szerint fejezheti be: idén legfőbb ideje, hogy elkezdj tanulni – idén legfőbb ideje, hogy kitűzd a célodat –  idén legfőbb ideje, hogy kibékülj azokkal az évfolyamtársaiddal, akikkel összekülönböztél –  idén legfőbb ideje, hogy szóba állj azokkal, akikkel eddig nem tetted – idén legfőbb ideje, hogy felülvizsgáld eredeti igényeidet, melyekkel a Refibe jöttél – idén legfőbb ideje, hogy ideges ingerültség nélkül gondolj mindenkire: társaidra, tanáraidra, szüleidre.

Legfőbb ideje, hogy tényleg viseld az iskolaköpenyedet – és kezdd el javítgatni-megvarrogatni, mert képzeld, büszke leszel rá: egykor majd mutogathasd a fiadnak-lányodnak.

Pedig még csak mintha az imént lett volna – ugye, kedves szülők? – hogy az a gyerek, aki hamarosan elkápráztatja Önöket a táncával, megtanult járni; hiszen mintha nemrég még amiatt kellett volna aggódni, hogy be tudja-e kötni egyedül a cipőfűzőjét, hidegben felveszi-e a sapkáját…. És most azért izgulunk együtt, hogy milyen ívben repül ki a fészekből: a szülői házból és az iskolából.

Észrevettétek – észrevették, hölgyeim és uraim – hogy az „i” betűre építettem beszédemet?

Nos, akkor jöjjön még egy-két „i”:

I: mint idétlen. Nos, már nem idétlen kis kezdő refisek vagytok, hanem ifjak. „Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodnak idején!”

I: mint iddogálás. Oppardon! – ez nem is tudom, hogy került ide, menjünk gyorsan tovább!

I: mint iskolakerülés. Na, ez az, mivel fel kell hagyni. Hogy

I: iskolapélda lehess.

          Miért ez a sok „i”?

Hát azért, mert őrá kell feltenni a pontot.

A pontot pedig majd akkor tesszük fel az „i”-re, amikor megkapjátok a sikeres érettségi bizonyítványt.

De addig is: Ünnepre fel!

És legfőképpen addig is: ne felejtkezzünk el a legeslegfőbb „i”-ről: Isten.